Már egészen kiskoromtól kezdve rajongok az állatokért. A már eltelt tizenhét életévem alatt számos házikedvenc megfordult az otthonomban. Volt már macskám, törpenyulam, tengerimalacom, szakállasagámám és még egy sisakos kaméleonom is. Jelenleg kettő darab nimfapapagájjal büszkélkedhetek. Emellett szeretek állatkertbe járni, mert a legtöbb állat iránt nagy lelkesedést mutatok, azonban az édesvízi teknősök láttán valamiért mindig rossz előérzetem támad. Ezt az érzést nem nevezném félelemnek szimplán csak undorodom tőlük. Legalábbis ez így volt egészen egy ködös októberi délutánig. Történt egyszer, hogy a négy legjobb barátommal egy péntek délután összegyűltünk, hogy túrázhassunk egyet a közeli erdőben. Azt tudni kell, hogy mi egy félelmet nem ismerő brigád voltunk és nem véletlen. A csapat egyik tagja, Andor például rendszeresen eljárt boxolni, de nem csupán hobbi szinten, hanem számos tekintélyes díjjal büszkélkedett. A csapat egy másik tagja, Áron naponta legalább két-három órát töltött edzéssel. Máté, aki szintén a csapatunkhoz tartozott a közelharci fegyverek szerelmese volt, így mindig volt nála néhány éles eszköz. A csapat további tagjai, azaz Feri és én nem voltunk olyan felkészültek, mint a többiek, de azért szükség esetén mindig meg tudtuk magunkat védeni. Továbbá azt is érdemes tudni rólunk, hogy mi a népszerű kirándulóhelyek és a túrázáshoz kedvező tanösvények helyett az elhagyott helyeket és a csapnivaló útvonalakat részesítjük előnyben. A kirándulás napján olyan négy óra tájékán gyűltünk össze és nem sokkal később már meg is indultunk a korábban említett erdőbe. Az ösvény bővelkedett a különböző akadályokban főleg azért, mert aznap szinte egész délelőtt zuhogott az eső. Ennek ellenére már az első egy órában legalább egy teljes kilóméterrel odébb jártunk a kiindulóponttól és ezalatt az idő alatt remekül éreztünk magunkat, ám az én örömöm nyomban szertefoszlott, mikor legalább öt darab vörösfülű ékszerteknőssel találtuk szembe magunkat az ösvényen. A többiek persze mind nekiálltak szórakozni velük. Áron megfogta az egyiket és tréfálkodás céljából az arcomhoz emelte én meg erre mondanom se kell, hogy igencsak ráförmedtem. „Fúj, tegyétek már le azokat a gusztustalan dögöket és menjünk tovább!" - mondtam nekik. Hosszas vonakodás után végül eleget tettek a kérésemnek és haladtunk tovább az ösvényen, ám hirtelen egy kínkeserves ordítás hangzott el a távolból, melynek hallatán igencsak megrémültük. A hang abból az irányból jött, amelyen eddig haladtunk, tehát mi futólépésben haladtunk tovább egyenesen. Alig mentünk néhány métert, mikor ismét egy furcsa hangra lettünk figyelmesek, ami valahonnét az ösvény mellől jött. Újból kétségbeestünk, de kíváncsiságunk felülmúlta a félelmünket, így hát letértünk az ösvényről és megindultunk a hang forrásának irányába. Amit ezután láttunk az alighanem életünk végéig kísérteni fog. Ugyanis néhány bokor takarásában megpillantottunk egy ülő helyzetben lévő férfit, akinek az egész testét sár borította és valamiféle fából készült, pajzsszerű készítmény volt a hátára erősítve. Egy nyers halat szorongatott a kezei közt, majd szép lassan nekiállt elfogyasztani. Ezt követően egy másik, hasonló küllemű és felszerelésű férfi sétált ki a fák közül és indult meg a velünk ellenkező irányba, majd a korábbi férfi is feltápászkodott és követte a példát. Lassú, bizonytalan mozgással haladtak egy újabb ösvényen, ami csupán ekkor rajzolódott ki a szemünk előtt. Borzasztóan féltünk, de próbáltuk elbagatelizálni a dolgot. „Kövessük őket, ilyen sebességgel úgysem tudnának utolérni minket már, ha egyáltalán ártani akarnak nekünk"-mondta Áron, majd ezután követni kezdtünk a két férfit. Persze igyekeztünk továbbra is eltitkolni a jelenlétünket. Az ösvény egy erdei tisztáshoz vezetett, ahol a két férfi megindult egy a tisztás közepén lévő okjektum irányába, ahol néhány tábortűz fénye pislákolt. Ezután valami leírhatatlanul durva dolognak voltunk szemtanúi. Az egész olyan volt akár egy rituálé, amelyet egy jókora farönk mögé rejtőzve volt szerencsénk megcsodálni, ráadásul egészen közelről. A rejtélyes objektum valójában egy hatalmas, legalább három méter magas, sárból készült emelvény volt, melynek tetején három terepmintás ruhába öltözött, gázmaszkos férfi állt. Egyikük legalább két méter magas volt, ő állt közepén, míg a két oldalt helyetfoglaló másik kettő valamivel alacsonyabbak voltak. Az emelvény velünk szemközti oldalához szorosan támaszkodott legalább ötven-hatvan, a korábban látottakkal hasonszőrű férfi, mind fából faragott mellvérteket és pajzsokat viseltek és tetőtől talpig sárosak voltak. Látszólag már teljes mértékben levedlették az emberi mivoltukat. Mindannyian az emelvény felé nyújtózkodtak, mintha valamiféle jutalomban szeretnének részesülni. Ekkor a két oldalsó férfi az emelvényen meggyújtottak egy-egy fáklyát. Bár ne tették volna! Az újdonsült fényeknek köszönhetően megláttuk, hogy az emelvényen három megcsonkított, emberi holttest hever. Mellettük pedig két vízzel teli vödör. A középen álló férfi intett a másik kettőnek, akik ezt követően a földbe tűzték a két fáklyát és elkezdtek kissebb darabokat vágni a hullák testéből. Minden egyes darabot a vízzel teli vödörbe mártottak és az alattuk gyülekező elvadult emberek közé dobtak, akik ekkor egy emberként kezdtek fájdalmas nyöszörögésbe. Ezzel alighanem a közéjük dobott emberi maradványok iránti sóvárgásukat próbálták kifejezni. A gázmaszkos alakok tovább csonkították a már eleve megcsonkított holttesteket és további húsdarabokat hajigáltak a teknősként viselkedők közé, amíg mi a legpraktikusabb menekülési útvonalat próbáltuk megtalálni. Végül úgy döntöttünk, hogy az erdőn keresztül fogjuk megkerülni a tisztást, majd megállás nélkül egy emberlakta terület felé fogunk rohanni. El is indultunk, ám nem volt könnyű a sűrű bozótban hangtalanul közlekedni. Mikor már majdnem elértük a tisztás alsó határát, ami körülbelül húsz méterre lehetett attól az objektumtól olyasvalami történt, amely még a megmaradt lélekjelentétünket is kishíján eltörölte. Áron vádlijába egy nyílvesszőnek szánt, kiélezett bot fúródott, így természetesen egy hatalmasat ordított a fájdalomtól. Szerencsére nem okozott neki túl mély sérülést, hamar a földre is hullt Áron vádlijából kifordulva. Ettől úgy megrémültünk mindannyian, hogy nem is érdekelt, ki a az, aki megpróbált minket levadászni. Olyan sebességgel rohantunk az ellenkező irányba, amiről a mai napig alig hiszem el, hogy a sár és a mindenféle akadályok ellenére képesek voltunk felvenni. Ráadásul egyikünk vérző lábbal. Legalább tizenöt percen keresztül szaladtunk őrült tempót diktálva, mikor végre egy úttestre bukkantunk. Persze ez még nem adott okot a megkönnyebbülésre. Továbbra is attól rettegtünk, hogy ismét felbukkan egy elvadult kannibál vagy gázmaszkos elmebeteg, aki valamiféle különös megfontolásból megeteti azokat az elfajzott alakokat. Nagysokára megpillantottunk egy fehér furgont, majd sorfalat álltunk az út közepén, hogy segítséget kérjünk annak sofőrjétől, akiről rövidesen kiderült, hogy egy a korai harmincas éveiben járó férfi, aki szerencsére minden további nélkül hajlandó volt segíteni nekünk. Elmeséltük neki, hogy az erdőben meg akartak ölni minket, persze mindezt finomítva, mert nem hangzott volna túl hitelesen, hogy több tucat elvadult kannibál él az erdőben, akik íjjal lövöldöznek az arra járókra. A férfi útja a város egy félreeső részére vezetett, ahonnét kissé sokáig tartott hazabuszozni főleg, hogy még továbbra is reszkettünk a félelemtől. Mindnyájan megfogadtuk, hogy többé nem merészkedünk túl messzire a civilizációtól. A történtekről azóta sem beszéltünk senkinek. A legijesztőbb az egészben talán az, hogy senki olyanról nem tudunk, aki valaha is tudomást szerzett volna annak a szörnyűségnek a létezéséről. Ami talán nem is baj, de azért mégis elég furcsa, hogy azok a valamik képesek elrejtőzni a világ elől.
