Halottak napja után egy héttel eszembe jutott a nagyanyám, aki elhunyt mikor én mindössze tizennégy éves voltam. Gyerekkoromban sokszor töltöttem nála a hétvégét. Egy hatalmas, két szintes családi házban élt, ami halála óta üresen áll. Ugyan szerettem nála lenni, de a tágas, régi házban való tartózkodás mindig is félelemmel töltött el. Arra az elhatározásra jutottam, hogy meglátogatom a házat, ahol tizenkét éve nem jártam. Egy hűvös, novemberi délután el is indultam a környékre, ahol a legtöbb ház a nagyanyáméhoz hasonlóan üresen állt. Csupán néhány idős ember élt errefelé. Megboldogult nagyanyám háza a legutolsó utcának legszélső telkén állt. Csak az út szélén sikerült leparkolnom, mert a feljárót beborították a mellette lévő diófáról lehullott száraz levelek. A műanyag drótkerítést ellepték a különböző kúszó növények. A kerítés szélén lévő rozsdás kaput nem volt könnyű kinyitni és a majdnem derékig érő fűben sem volt egyszerű a közlekedés. Végül eljutottam a bejárati ajtóig, ami a lenti konyhára nyílt. Beléptem és ettől a pillanattól kezdve mindvégig a ház tizenkét évvel korábbi megjelenését próbáltam felidézni, valamint az innen származó emlékeimet. Zseblámpára először nem volt szükségem, mert a lemenő nap fénye átszűrődött a ház számos ablakán ezzel megvilágítva a helyiségeket. A konyhában volt egy másik ajtó, amely az érkezőre nyílt. Az étkező udvar felőli oldalával szemben egy az emeleti folyosóra vezető lépcső húzódott végig. A lépcsőn át, a folyosón keresztül besétáltam abba a hálószobába, ahol az éjszakákat töltöttem annak idején. Habár minden csupa por és pókháló volt, élénket égtek bennem a házról való emlékeim, így egy kicsit másképp láttam odabent mindent. A szobában ugyanúgy álltak a régi bútorok, mint tizenkét évvel ezelőtt. Annak ellenére, hogy egy elhagyatott házban voltam kora este, egészen kellemes érzést nyújtott nosztalgiázni. Leültem a régi franciaágyra és szinte hallani véltem azt a számomra ikonikus zenét, amit gyerekkoromban egy régi rádiócsatornán hallottam. Mindig két rádióműsor között játszották le és mindig a kora esti órákban lehettem fültanúja. Magam előtt láttam a konyhát a régi állapotában és a naplemente ablakon keresztül beszűrődő fényeit. Az járt a fejemben, hogy a naplementében olyan sötétnek és jelentéktelennek tűnik a külvilág. Nem számít merre a jársz, az élénken izzó napkorong látványa mindenhol egyformán szép, ahogyan mindaz, amit éppen megvilágít. Hirtelen azonban a rozoga lépcsőfokok recsegésére lettem figyelmes. Ez nem elég, hogy nyomban kizökkentett az elmélkedésből, egyenesen halálra rémültem. Gyorsan el is rejtőztem az ágy alá. Ám ekkor eszembe jutott, hogy biztosan csak egy másik kíváncsiskodó közeledik a lépcsőn, vagy egy helyi hajléktalan, aki itt szeretné meghúzni magát, de mielőtt megkönnyebbülhettem volna, ismét hallani véltem azokat a régi, bús hangvételű dallamokat, ám ezúttal úgy tűnt, nem csupán képzelődöm. Egyszercsak nyikorogva kinyílt a szoba ajtaja és egy igen furcsa szerzet lépett be a szobába. Egy négykézláb közlekedő emberszerű lény volt, hófehér bőrrel és hosszú, fekete hajjal, amely eltakarta az arcát. A mellső végtagjai viszont már jóval kevésbé voltak emberszerűek. Roppant hosszú karjai voltak és a csuklói a törzse felé emelkedtek. A mozgása olyan volt, akár egy barlang falán közlekedő denevéré. Egy pillanatig felém fordult, ekkor megláttam, hogy alsó állkapcsa hiányzik, ajkai nincsenek, a felső állkapcsa éles fogakból áll, a fején pedig egy élénksárga szempár díszeleg. Szembogara szintén nem volt, ebből azt feltételeztem, hogy nem lát és talán a hangok alapján tájékozódik, mint egy denevér. Úgy féltem, hogy csak jóval az érkezését követően tűnt fel, hogy azok a régi dallamok még mindig szólnak. Mintha csak a lény testéből szólt volna a zene. Hosszú perceken keresztül néztem, ahogy az a valami fel alá mászkál négykézláb, ám egyszercsak újabb lépteket hallottam a lépcső felől. A lény ekkor megtorpant és a nyitott ajtóra szegezte a tekintetét. Úgy tűnt, az újabb jövevény léptei felkeltették az érdeklődését. Egy hajléktalan férfit láttam elhaladni az ajtónyílás mellett. Biztosan egy másik helyiségben akarta meghúzni magát. Ám néhány perccel később a lény a férfi nyomába eredt. Nem sokkal később egy kínkeserves ordítás hagyta el a száját, melynek hallatán kimásztam az ágy alól és amilyen gyorsan csak tudtam leszaladtam a lépcsőn, kimentem a házból, majd a kocsim felé vettem az irányt. Beültem, beletapostam a gázba és meg sem álltam hazáig. Nem tudom, hogy miféle rémség lakik annak a régi háznak a falai közt, de az biztos, hogy arra a környékre többé be nem teszem a lábam.
