chill.music.com

Prológus

chill.music.com új bejegyzést tett közzé.

Hey, musicians!

A kommenteket elnézve, sokan hiányoltátok a mélyebb mondandójú, szomorúbb hangvételű dalokat. Így a kedvetekre fogok tenni, és elhoztam nektek Niall Horan - Put A Little Love On Me című szívszorító dalát. Az előadónknak nincsen egyszerű dolga, hiszen a One direction egykori tagjaként, mindig aszerint fogják beazonosítani. Pedig, a banda kétezer–tizenötben feloszlott és annak mindegyik tagja szólókarrierbe kezdett. Niall sem tétlenkedett, így található meg ez a szám a második albumán. Nem egyszer mutatta meg az énekes, dalszövegíró tehetségét, ami most se hagyta cserbe. Az egész dal lényegében a szakítás utáni korszak. Én még nem éltem át ilyet, de párunknak biztosan ismerős lehet. A vele járó fantáziálás is. Vajon most mit csinálhat? Ő is magányos? Ismerkedik új emberekkel? Bánkódik miattam? És még sorolhatnám a gondolatokat. A lényeg mégsem ezekben rejlik meg. Hanem a fiú vágyakozásában. Ahogyan ismét együtt szeretne lenni barátnőjével. A zongora az egyik legjobb hangszer mély érzelmek kifejezésére. Ezért is jobb választás ehhez a dalhoz, mint a megszokott gitárja. A videoklip egyszerűsége viszont cseles. Sokunkat nem annyira érdekli a táncos lány, vagy az előadónk játéka. Így ha a látvány kiesik, marad a hallás. Próbáljátok ki, csukott szemmel, egy sötét szobában, fülhallgatóval hangosan hallgatni a zenét, miközben hátatokon feküdtök. Sokkal másabban fog hatni – tapasztalatból mondom – és nem is kell hozzá, szinte semmi. A dallamtól bizsergett a gyomrom, a szöveg megérintette lelkemet. Az emlékek pedig mindenkinél mások. Elég egyszer meghallgatni ahhoz, hogy mély nyomot haddjon az emberben, hiszen mindig az üt a legjobban, amikor az ember, az egyértelmű dolgokat szembesíti másokkal. Mindig is aktuális lesz ez a dal a jó téma választásnak köszönhetően. Így Niall Horan lassú számát, minimum egyszer biztosan hallani fogjátok életetekben. Kimerem jelenteni, hogy eddig ez lett a legmegfogóbb, legmegérintőbb, legelgondolkodtatóbb dala Niall-nek, így ha még eddig nem tetted meg, ezután hallgasd meg. Sokszor. Kommentekben várom a véleményeteket, illetve a dal javaslatokat. Köszönöm, hogy elolvastad!

chill.music.com

>>>>ˇ<<<<

Ez lennék én. Az interneten chill.music.com, ahol több százezren olvasnak. Ahhoz képest, hogy egy arctalan, okoskodó, amatőr blog vagyok, zene kritikákkal, eléggé meghatározó lett a véleményem, az elmúlt időszakban. Párszor előfordult, hogy egy számnak én hoztam nézettséget, vagy pont, hogy azt vettem el tőle. Megvan a megszokott olvasó táborom, de vannak olyanok is, akik csak egy adott bejegyzésemet olvassák el. Vagy akadnak azok, akik csak a szóbeszédből hallottak rólam. Újságoktól is megkerestek engem, azért, hogy a kritikákat oda írjam. Ámde, én mindet elutasítottam, nem szeretném „leterjeszteni" magamat, tökéletes nekem, a lassan három éves blogom. Viszont chill.music.com mögött, a való életben egy teljesen más lány áll. Én vagyok Blair Davis, a kedves, aranyos, csendes gyerek, aki csak akkor szólal meg, amikor szükséges, és sose mondja el a véleményét. Fura, ugye? A tanárokat kitudom ezzel készíteni, viszont akaratom ellenére leszek stresszes az osztályom előtt. Pedig még az osztályközösségünk is jó! Bár, én csak a legjobb barátnőmmel beszélgetek, Nancy Evans-el, aki a nagy szájával mindenkit elintéz. Szereti megmondani a véleményét a dolgokról, sokszor sértően, így nem nagyon kedvelik a többiek. Csoda is, hogy mi ketten barátnők lettünk. A kis nyuszi a fűben, meg az oroszlánok királya, így nézhetünk ki. Lehet, neki kellett volna elkezdeni-e ezt a blogot, melybe én is nehézkesen vágtam bele.

De miért pont zenei blog?

A szüleim még régebben, ebben a szakmában mozogtak. Anyám a zenék felvételében segített, illetve az utó munkákban. Apukám viszont egy dalszövegíró. Van hátterem az biztos. De már egyikük sincs a szakmában. Édesanyám, egy elkötelezett, megfontolt, az álmainak élő ember, aki az itteni művészeti iskola vezetője. Sose szerette, ha neki parancsoltak, így miután elege lett a stúdiói munkából, tanárnak állt, ahol rövid időn belül ért el nagy sikereket. Apám, már sokkal inkább spontánabb, szétszórt, mégis kreatívabb. Csak ő London-ban egy szerelő cégnél kötött ki. A szüleim, öt éve elváltak, ezért költözött el apám. Nem kellett volna odáig elmennie – egy órára van tőlünk a város –, viszont a szeretője ott élt, így miután elváltak, egy ideig a nőnél lakott, majd építkezésbe kezdett pénzéből és egy villa-val veteksző házat épített magának és a nőnek. Három éve született egy gyerekük, Josh, így van egy féltestvérem is. Bár, sose házasodtak meg. Borzalmas a kapcsolatom vele. Kéthetente beszélünk, egy percre. Akkor is csak az illem kérdéseket tesszük fel és ennyi. A szüleim viszont, semennyire se beszélnek egymással. Pedig anyának lenne mondandója apámhoz, kezdve a nem fizetett gyerektartásról. Annyi a szerencséje apámnak, hogy anyának nem volt kedve pereskedni. Másrészt, ha egy egyedülálló anyuka vagy egy gyerekkel - mindegy, hogy az kicsi, vagy nagy - minden pénz szükséges a megélhetéshez. Anya sokat dolgozik, hogy mindent megtudjon nekem adni, melyet megpróbálok a lehető legjobban értékelni. Utoljára akkor láttam kipihentnek, mikor még apámmal volt és nem veszekedtek. A válás is megviselte, de annyi dolga volt az iskolával akkoriban, hogy nem maradt ideje azon agyalni. Viszont a tudat alattija, biztosan résen volt, hiszen nem kevés kilótól szabadult meg. A szülés utáni összes felesleges súlyt leadta. A megcsalás része nem tudom, hogy érintette. Tizenegy éves voltam, amikor apám lelépett, így nem nekem adta ki az érzéseit anya. Maya, apám mostani párja, akkor még csak huszonkettő volt. Anyámnak ez is fájhatott. Tisztán emlékszem arra, amikor anya a szobájában sírt, én pedig meghallottam, így felálltam, hogy megnézzem, minden rendben van-e. Anyám az ágyában ült, körülötte mindenhol könnyes zsebkendők voltak, barna haja kócos kontyban volt felfogva, pizsamája gyűrődött rajta, sminkje elfolyt, szeme pedig már akkor be volt dagadva a sok sírástól. Ámde, ma már bomba alakjával, táskás szemével, és mindennapos kosztümjeivel, szebb, mint valaha. A haja sose rendezetlen, ruhája mindig pontosan van vasalva, körmei a legszebb mintákat kapják, sminkje pedig természetesen teszi fiatalabbá. Mint egy sikeres, fiatal igazgatót. A negyvenkettő nem is kor. Szoktam látni a suli folyosóin, ahogyan a diákok tisztelettel néznek anyára, aki közvetlen, laza de szigorú egyben velük. Természetesen, én is abba az iskolába járok. Anyám mindig is arról álmodozott, hogy a zenei szakmában helyezkedjek el és mivel nincsen elképzelésem a jövőmről, belementem. Biztosan örülne annak, ha megtudná, én vezetem a chill.music.com-ot. Ámde, ő ezt nem tudja.

Igazából senki se.

Sose árultam el, még Nancy-nek se, a legjobb barátomnak, a blogomnak a létezését. Elsőnek kicsit kínosnak éreztem, de amikor az átlagos harminc olvasó, a semmiből elkezdett emelkedni, százra, ezerre, tízezerre, százezerre, kicsit megijedtem és elkezdtem érezni a dolognak a súlyát. Azóta majdnem minden nap posztolok, egy újabb dalt. Nem vagyok egy átlagos blog, ugyanis nálam az olvasóknak is nagyon nagy szerepük van a zene ajánlásba. Szeretem őket összeírni, így már van egy listám olyan zenékkel tele, melyeket szívesen lekritizálnék. Megnéztem legújabb bejegyzésem alatt a kommenteket. Hátha most is ajánlottak jó dalokat.

worldfullofdarkness: Jézusom, nagyon jó lett!!! Teljesen egyetértek veled. Lehetne több ilyen. Nagyon jó vagy!!

Shawn_is_mine: Ez is nagyon jó lett, már vártam. Kövinek csinálnál egy Shawn számot?

yesitsme: Megint egy másik szemszögből közelítetted meg ezt a zenét, mint én és ezzel az elgondolással, sokkal jobban tetszik! Csak így tovább!

perfectly_wrong: Ez a kritika után, be fog robbanni a legújabb vita, arról, hogy ez, vagy a This Town a jobb.

Chicken.wings: Szerintem, nincs igazad, nincs annak értelme, amit írsz, inkább hagyd ezt az egészet. Úgyse megy jól.

Kevés negatív kommentet kapok, de egy-kettő mindig akad. Viszont ők általában nem az olvasóim. Egyébként, nincsen bajom a negatív kommentekkel, nem különösebben hatnak meg. Azt nem szeretem, amikor a javaslataikat, vagy a véleményüket, undok, bunkó módon fejezik ki. Az építő kritikának még örülök is, de amikor úgy fogalmazzák meg, hogy csak a negativitás jön le belőle, azt nem bírom elviselni. Illetve, amikor azért vannak felháborodva, mert nem azt a zenét kritizáltam le, amit ők szerettek volna. Az évek megtanították velem, hogy hogyan kezeljem ezeket, így már nem is törődöm vele. De egy típust még mindig nem tudok hova tenni. Akik szerintem el se olvassák magát a kritikát, csak bekommentelik alá, hogy kit akarnak. Az egyik legjobb példa, ez lenne:

BlakeBosmanfan: Mikor lesz egy Blake Bosman szám kritizálva?

Lassan ezekből a kérdésekből állnak a kommentszekcióim. Blake Bosman, a tini lányok álom pasija. Nagyon híres énekes, több díja is van. Lenyűgöző hogy ezt a rengeteg sikert két év alatt érte el, hiszen tizennégy évesen kezdte el karrierjét, amikor YouTube-on berobbant az egyik dala. Most pedig tizenhat évesen, a világban egy olyan ember lett, hogy akár hallgatod, akár nem, ha meghallod a nevét, pontosan tudni fogod, kiről van szó. Aláírom, hogy tényleg egy nagyon jó hangú énekesről beszélünk, de semmi plusz nincsen a zenéjében. Azért nem írtam eddig róla, mert nem szívesen húzom le az embereket – és nála nem tudnék sok pozitívumot mondani –, illetve, az évfolyamtársam is, így személyesen is ismerem. Félek, hogy esetleg valahogy kitérnék rá. Ő is abba a suliba jár, melynek anyám az igazgatója. A művészeti sulink, úgy épül fel, hogy egy évfolyamon három osztály indul. Vannak a rajzosok, a zenészek, és a drámások. Ő zenén van, míg én drámán. Anyám nehezen egyezett bele, hogy arra menjek, de végül nyertem.

A színészkedés közelebb áll hozzám.

Folytatása következik...

Instagram: eszter_borza

Tiktok: eszter_borza