Stitches (Lewis Hamilton)

0. rész

Meredten bámultam a laptopom képernyőjét, nem akartam elhinni, amit olvastam. Reménykedtem benne, hogy ez csak egy rossz vicc akar lenni. "Tudom, a kérésem óriási, viszont hajlandó vagyok bármit megtenni azért, hogy elvállalja." Hiába futottam át újra és újra, egyre csak szürreálisabb lett az egész.

Az egy dolog, hogy Lewis Hamilton keresett fel, de hogy mivel, az már a másik. Méghozzá elég nagy dolog. Elég sok mindent láttam már a praxisom során, de ilyet még soha. Adrian felhúzott szemöldökkel nézett rám, mire csak megráztam a fejemet. Nem tudtam, mégis hogy álljak elő ezzel az egésszel. A végén inkább odatoltam elé a laptopomat, hogy lássa a saját szemével a levelet.

- Ez most valami vicc akar lenni? - nézett rám csodálkozva, mikor elolvasta.

- Szerited én tudom? De azt írja, hogy ha fogadom, akkor még ma eljön a rendelőbe, hogy megbeszéljük a részleteket.

- Ez azért nem kicsit meredek. Akarsz vele találkozni? Csak, hogy megbeszéld vele ezt az őrültséget.

- Nem tudom, mit mondhatnék rá. Szakmailag nem lenne a legjobb döntés, viszont ki tudja, mi sülhet ki belőle.

- Akkor tehát beszélsz vele - jegyezte meg mosolyogva.

- Kíváncsi vagyok, de hisz ismersz - néztem rá komolyan az öcsémre, aki egyben az asszisztensem is.

- Ismerlek, ez a kíváncsiság visz majd a sírba.

- Az már biztos - nevettem fel. - És most baromi kíváncsi vagyok, hogy mégis hogy gondolta ezt az egészet. Na jó, én most azonnal visszaírok neki - fordítottam magam felé a laptopomat, majd egyből gépelni kezdtem.

- Te nem vagy százas. Komolyan belemész?

- Csak abba, hogy találkozzunk és elmondja személyesen, hogy mi a fene van. Aztán majd döntök. Tudni akarok minden részletet.

- Oké - emelte fel a kezeit megadóan. - De aztán ne is bándd meg!

- Remélem, nem fogom.

Nem is tudom, mi a csodát gondoltam, de nagyon hamar megírtam a levelet, hogy várom, amikor neki jó, mert rugalmasan tudom kezelni az időbeosztásomat. Szerencsére szinte azonnal válaszolt is, még ma délután, rendelési idő után már itt is lesz. Adrian csak a szemét forgatta, majd nevetett egy jót azon, hogy mekkora hülyeségre vagyok képes. Pedig már ismer, tudja, hogy bolond vagyok, nem is értem, miért lepődik meg ezen.

Délután négyre már kellően elfáradtam, de az izgatottság sokkal dominánsabb volt, mint a fáradtság. Az utolsó páciens után nem is kellett sokat várnom, kopogtattak az ajtómon. Adrian vigyorogva állt fel az asztaltól, majd megvárta, hogy Lewis belépjen, mivel óriási nagy rajongója és kezet akart fogni vele. Szóval csak jól jár ő is. Aztán, ahogy ez megtörtént, magunkra is hagyott bennüket.

- Dr. Rebecca Parker vagyok, örülök, hogy személyesen is találkozhatunk - nyújtottam felé a kezemet, amit azonnal el is fogadott.

- Lewis Hamilton. Köszönöm, hogy fogadott.

- Kérem, foglaljon helyet! - mutattam a velem szemben lévő székre.

- Köszönöm szépen - mosolyodott el, majd leült. - Ha jól gondolom, eléggé meglepődött, mikor elolvasta a levelemet.

- Mi tagadás, nem szoktam ilyeneket kapni - nevettem el magamat.

- Tudja, autóversenyző vagyok, és az utóbbi időben nagyon sokat fájt a hátam egy bizonyos technikai újítás miatt.

- Az a delfinezés nekem fáj, pedig én csak nézem - szakítottam félbe idegesen. - Bocsánat, nem volt szép tőlem, hogy félbeszakítottam. Tegeződhetnénk? - ajánlottam fel.