𝐂𝐨𝐢𝐧𝐜𝐢𝐝𝐞𝐧𝐜𝐞𝐬, 𝐓𝐡𝐞 𝐅𝐚𝐭𝐞 𝒂𝒏𝒅 𝑴𝒖𝒔𝒊𝒄 || ʰᵘⁿ, ᵏⁱˡˡᵘᵃˣᵒᶜ ||

family quarrels

A szokásos kis ágyamban keltem fel ma reggel is a szobámban... ami szinte azóta ugyanúgy áll, mióta megszülettem. Sosem voltak játékaim. Amúgy se lett volna időm túlzottan eljátszogatni, ugyanis kiskorom óta az orvgyilkos trükkök elsajátítására kellett figyelmet szentelnem. Hogy miért is?

Az Anderson család örököse vagyok immár, ugyanis nővérem, Olivia ellógott. Mi vagyunk Amerika legrettegettebb orvgyilkosai és örök vetélytársaink a Zoldyckok, kikkel valamiért a szüleim mindig imádják felvenni a versenyt. Őseim ahogy egyre nagyobb lettem kitalálták, hogy nekem kellenek kérők, mint valami hercegnőnek... az én sorsom megpecsételődött: sosem látom a külvilágot.

A tengernek szimpla hangját hallom az ablakomon keresztül, mégsem tudom, hogy néz ki. Ez a ház egy börtön számomra. De hogy ez miért jó a nevelésemben? Nem tudom... szerintem konkrét indok egyáltalán nincs.

Futottam le a szokásos lépcsőn, ugyanis a mi hármas kiscsaládunknak reggeli van. Amint bepillantottam, azt láttam, amit minden reggel: a szolgák sürögtek-forogtak, temérdek étel és ital a hosszú asztalon... Ez mind csak három embernek?!

De mit sem gondolva a nem létező étvágyamra, leültem és nem sokkal később besétált apám és anyám is. Apámnak, Micheal Andersonnak hosszú, szögegyenes, barna haja van barna szemekkel. Az emberek szerint tőle örököltem hajam színét. Anyámnak, Rose Andersonnak fehér haja van, zöld szemekkel, melyek hangulatától függően vörösre tudnak változni - amiket viszont tőle örököltem.

- Jó reggelt lányom. - mondták szinte egyszerre. A ridegség nem változott meg a mai napra se. Sosem tudtam meg milyen egy igazi, szeretetteljes családba születni. Ilyen szülőkkel? Ez lehetetlen dolog. Szimplán a könyvekből tudom nagyjából, hogy milyen a szeretet. Azt hiszem az, amit a zene iránt érzek, nem igaz? Hehe... Emberek felé nem sokszor éreztem ilyesmit. Talán a nővérem volt az egyetlen ember... akit valaha szerettem...

"-Oliv, mit csinálsz? - mentem be szobájába, hol a hevesen pakoló nővéremet pillantottam meg. Hosszú, fehér hajszálai csakúgy lebegtek körülötte a nagy sebességben.

- Meggie? ... - látott meg háta mögött, majd megfogta kezem, beljebb húzott és bezárta az ajtót.

- Oliv, mi a fenét csinálsz? - akadtam már ki.

- Meggie, figyelj ide, el kell mondanom neked valamit: Elmegyek itthonról. Nem tudok itt maradni ebben a családban. Zenélj, harcolj és nőjél még sokat. - kezdtek folyni könnyei arcán és ölelt magához - Oh! Figyelj... - vett elő egy papírt háta mögül és írt rá valamit, majd elővett egy kulcsot, mi egy nyakláncra volt kötve és nyakamba akasztotta - Egy barátommal költözök Tokióba... ez az én kulcsom. Majd gyere.

- Hé! Oliv! Neked vannak barátaid? - néztem utána, de a nővérem márcsak hátra nézett, kacsintott, majd intett és futott ki a szobából."

- Meggie! MEGAN! MEGAN ANDERSON!- hallottam már apám ordítását.

- I-igen? Elnézést csak... még álmos vagyok... - ijedtem meg.

- Már nincs idő itt alvásra. Éppen a napi teendőket mondjuk neked anyáddal. Figyelmed kéne, mintsem- de nem is hallgattam tovább... minek is? Ugyanaz a hegyi beszéd, mint minden reggel.

- Ma összesen öt kérő fog jönni. Remélem, ők már sikeresek lesznek. - próbálta Anya jobbra tenni a dolgokat, sikertelenül.

- Úgysem fogom egyikre se mondani, hogy jó lenne! - mondtam neki, mert már betelt a pohár nálam.

- Na ide figyelj kislányom, én ezt már így nem tűröm el! Talán azt akarod, hogy a családunknak annyi legyen? Hogy ne legyen egy ember, ki majd segíteni tud neked a házi rend figyelésében?!  Egy ember, ki gondoskodna rólad? Persze te ezeket mind elhajítod.

- Nekem úgyis mindegy! Ebben a kőtömegben élem le az életemet! Még a kinti világot... sőt!... a kertünket se láttam!

- Nem kéne ezeket a vágyakozásaidat mind már feladnod?!... Jó... Döntöttem! Sehova sem tudsz ezentúl menni, csak a szobádban kuksolni! Meg ne lássalak ezentúl a szobádon túl! Menj! - majd a nyomás kedvéért még rácsapott erősen az asztalra.

- De apa...

- Nincs de! Nyomás! Majd kapsz ebédet, délután meg csak a kérők miatt jöhetsz ki! - majd már állt fel és kapott volna kezemért, hogy felvonszoljon, mikor-

- Mike! Miért beszélsz így a lányunkkal? Ez már túlzás! - állt apám elé engem védve anyukám, kinek szemei vörösen világítottak a még hajnali sötétségben.

- Valahogy meg kell nevelni a gyereket. - mondta apám teljesen nyugodtan.

- Eléggé téves nézeteid vannak ezzel kapcsolatban. Érthető, hogy miért ment el Oliv is! - tettem hozzá a szintén vörös íriszeimmel és feltrappoltam a szobámba.

Az ajtót kulcsra zártam és eldöntöttem: megszököm itthonról úgy, ahogy a nővérem tette. Gondolkodásom közbe kezembe vettem a táskámat és bepakoltam a legfontosabb dolgaimat, majd felvettem a gitárommal együtt és az ablakon keresztül kijutottam a házból.