Újraélt Emlékek | s.m.

[1.] - Ezért ne házasodj meg túl korán

S H A W N

Péntek reggelre virradt a Sapphire fedélzetén, ahogy legalább negyedszer álltam már neki a reggelim elkészítésének - sikertelenül. Hiába, néhány YouTube tutorial senkiből sem fog séfet varázsolni, főleg nem annyi összpontosítással és lélekjelenléttel, mint amennyit én tudtam magaménak a kora reggeli órákban.
Követni sem tudtam a videóban elhangzó mozzanatokat. Valamiért ott minden annyival, de annyival egyszerűbbnek tűnt, mint amilyen a valóságban volt! És valamennyivel étvágygerjesztőbben is nézett ki, mint az én, leginkább megszáradt pillanatragasztó állagú művem.

Fülsüketítő csipogás lett úrrá a szűkös kis konyhában, amivel párhuzamosan vastag füstfelhő kezdte ellepni az egész helyiséget.

– Rohadt élet, rohadt élet, rohadt élet! – ugrottam a sütő elé, és kapcsoltam le minden működő gépet a közelében. A füst, az egykoron szépen sülő tojás, és az azt tároló serpenyő felől jött, amiben az ételnek mostanra már csak elszenesedett maradéka vált felfedezhetővé. Csalódottan kapartam le az újabb füstbement tervemet a szemetesbe, miközben egy vágást követően, a tutorial videóban terítékre került a túlságosan is jól kinéző reggeli.

– És voálá! – hangzott a telefonom hangszórójából az eddig szorgoskodó férfi hangja. – Ennyire egyszerű is az egész-

– Kapd be, IncrediCooks, nektek mindig minden olyan egyszerű – forgattam meg a szemeimet, ahogy kikapcsoltam a készüléket és a hűtőhöz sétáltam.

Ötödjére aztán már meg sem kíséreltem helyesen elkészíteni az eredetileg tervben lévő, valami kimondhatatlan, francia névvel megáldott ételt, és inkább egy egyszerű szendvics mellett döntöttem. Az sosem kergetett még az őrületbe.

Elégedetten végigmérve a két embernek is elégnek tűnő szendvicset, kapcsoltam be a reggeli híradót. Igazából nem is érdekelt, hogy mi hangzik el a riporterek és hírolvasók szájából, csak el akartam kerülni a teljes csend létrejöttét az otthonomban.

Így telt az utóbbi két évem minden napja. Legalább egy órával hamarabb felkeltem, mint a nap, ügyetlenkedtem egy keveset a konyhában, valami fapados reggeli mellett megnéztem a híradót, a nap hátralévő részében kerestem az értelmet az életemben, majd lefeküdtem aludni, és másnap kezdődött minden elölről. Nem is emlékszem, mikor tettem ki utoljára a lábamat a hajóról. Az, hogy esetleg meglátogatom a még mindig nevem alatt álló, régi házunkat - elnézést, házamat - még csak meg sem fordult a fejemben. Azt se tudtam, egyben van-e még. De túl sok minden kötött ott az egykori, boldog életemhez. Túl sok minden emlékeztetett Rá. Addison-ra.

Addison James - azaz, később Mendes -. Ő volt az én...

Nem, Shawn, szakította félbe az emlékeim felidézését a józan eszem, ne felejtsd el, hogy mit ígértél magadnak! Már napok óta nem gondoltál rá...

Hazugság.

...és látod, el sem érzékenyültél!

Elsírtam magam egy csekken, ami még az ő nevére jött.

Ne ess vissza a gödörbe!

Valójában ki sem másztam onnan.

Erre már a józan eszem se tudott mit kitalálni, így az ő hangját nem hallottam többet a mai reggel folyamán. Ki gondolná, hogy mindössze 26 évesen idáig süllyed az ember? Saját magaddal vitatkozni hajnali fél hatkor, miközben az életed egy zátonyra futott hajó, a hajó az otthonod, az otthonod három szoba, ebből a nappalid egy konyha, a konyha pedig egy csatatér? Ki ne vágyna ezekre a mindennapokra, mikor most kéne élnie a legszebb éveit? Mikor még elég fiatal ahhoz, hogy minden este kirúgjon a hámból, de nem elég öreg ahhoz, hogy reggelente kínzó hátfájdalmakkal ébredjen. Ehelyett én mit csinálok? A legromantikusabb tekintetemmel bámulok egy sonkás-sajtos szendvicset, egy kikötött hajó nappalijának szőnyegén ülve.