Side Effects - Mellékhatások ✓

2. The Great Escape

Még mindig 2022. június 06.

„Forget yesterday, we'll make the great escape" - Boys Like Girls: The Great Escape

Azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy életemben sohasem ültem végig ennyire unalmas és száz év hosszúnak tűnő buszutat. A bő négy órás út legelején a mellettem ülő Leila hátitáskáját erősen magához szorongatva bedobta a szunyát, Leó pedig... Ő meg valahova felszívódott, amióta átmentünk a Duna fölött. Tipikus Muki.

Egész úton odafelé Izidor lejátszási listáját túl sokszor végighallgatva néztem kifelé az ablakon, várva, hogy mikor bukkan már fel végre a Balaton, de arra várhattam egy jó időt, hiszen jó sofőrrel sem teszel meg száz kilométert két perc alatt.

Valamerre a dunaújvárosi híd felé jött egy üzenetem anyától. Sajnálta, hogy a munka miatt nem tudott bevinni a városba, és hallotta, milyen patáliát csapott apám a kocsiban, és beszél fater fejével.

Néha azt érzem, anyukám az egyetlen épeszű tag a családomban. Irigylem, hogy kézben tud tartani mindent, viszont annyira, de annyira nem értem, hogyan tudja még mindig elviselni maga mellett apámat, és miért nem ült fel a legelső repülőre Abu-Dhabiba, hogy minél messzebb legyen az öregtől. Mert én legszívesebben ezt tenném.

Mondjuk az sem jobb, hogy épp Balatonra tartok, és terveim szerint egy hétig megfeledkezem az otthonról, vagy legalább is apámról, és a dolgairól, amiket minden áron be akar mesélni nekem.

Ez az egész út olyan, mint egy nagy menekülés.

Egy égi jelként vettem, hogy fél tizenkettő körül megláttam magam mellett a furakék Balatont, rajta a már-már vakítóan fehér vitorlásokkal, mellette a Balaton-felvidéki dombokkal, később pedig az út mellett álló Balatonfüred táblát. Kinyújtóztattam a pár óra alatt durván elgémberedett lábaimat, és igyekeztem felkelteni a mellettem halkan horkoló barátnőmet, akiről már pár fiú által tömérdek gáz kép készült az út során. Persze csak úgy, hogy nekem is átküldték az összeset, hiszen a legjobb barátoknak van egymásról a legtöbb ciki képük.

Nem kellett sok idő, hogy a busz lekanyarodjon a táborhoz, és megálljon egy bazi nagy parkolóban. A Balatoni Júlia Tábor főépülete, esküdni mernék, hogy legalább tízszer magasabbnak és sznobnak tűnik élőben, mint a cseppet sem valósághű képeken. Mire az egész osztály levonszolta magának a buszról cuccaikat - adta az ég, hogy a bőröndöket nem kellett kivenni a csomagtérből -, a két kísérőtanár eltűnt a főépületben, nekünk pedig a koszosfehér busz mellett, táskákkal telepakolt málhás szamarakként kellett várnunk.

- Anyám, itt csak általános iskolások vannak - sóhajtott fel Leó.

- Jó, Muki, tudjuk, hogy be akarsz csajozni. - Leila felnevetett.

- Ő mikor nem? - tettem hozzá.

- Ki? Én? Ez hülyeség! - A talpig vörös fiú széttartott kezekkel körül nézett. - Majd te szerzel magadnak egy srácot, Izabell, majd te!

Felnevettem, mintha csak egy teljesen egyszerű viccet mondtak volna nekem. 

- Ennél nagyobb baromságot nem hallottam! Pont én? Még az is valószínűbb ennél, hogy két másodperc múlva ellopnak egy furgonnal, de ez?

- Iza, te úgy felidegesítenéd a rablóidat, hogy nemcsak könyörgni fognak, hogy hagyd abba, hanem visszahoznak és még ők fizetnének érte!

- Ti nem vagytok normálisak - simítottam végig az orrnyergemen.

- Tudjuk - karolt át minket Leila -, és te sem. Épp ezért vagyunk barátok, a legjobb fajtából.

Egy évtized után végre a két kísérőtanár - az osztályfőnökünk, Edit nénénk, és a barátnője, az iskola egyik biosztanára, Magdi néni - végre megjelentek a főépület ajtajában, és integetni kezdtek, az osztály pedig megindult. A zsibbadt lábaim még mindig alig bírták az egyébként teljesen lassú iramot, de sebaj.