Mik lehetnek egy ártatlannak tűnő, egyhetes balatoni kirándulás mellékhatásai? Egy lejátszási lista, ami az egész hetet meghatározza, egy nem százas baráti társaság, vagy az évszázad szerelmi csalódása, ami mégsem úgy végződik, ahogy eredetileg kell...
„Carry on, let the good times roll" - 5 Seconds of Summer: Outer Space/Carry On
És eljött ez a nap is. Hazamentünk.
Nagyon bántam, hogy ez a hét ilyen villámgyorsan eltelt, mint egy perc. Nem, inkább mint egy kósza másodperc.
Maradni akartam. Visszapörgetni az időt hétfőre, bármennyire is utálom szívből a hétfőket, de az nem a szokásos volt. Legszívesebben a hét minden egyes részletét újraéltem volna, még a sétahajózást és a tábortüzes estét is. Tudom, nagyon rosszul hangzik, de még nem akartam visszatérni a régi életembe. Egyrészt, mert minden egyes dolog és ember hiányzott a táborból. Másrészt, mivel nem tudtam több időre elmenekülni apámtól és az ítélkező énjétől. Pedig ó, milyen szívesen tettem volna! Ha megtehettem volna, más buszra ültem volna. Egyszerűen bennem volt egy kisebb félelem apa miatt, hogy mi fog várni otthon. Talán nem változott semmit, talán még rosszabb lett. Nem akartam szembenézni a valósággal, a világ végére is elmenekültem volna előle. Az emberek azt mondják, vagy megszoksz, vagy megszöksz. És én a második opciót választanám.
Délelőtt tizenegyre már el kellett hagynunk a szállást. A kísérőtanárok nagyon sürgettek minket, mihamarabb indultak volna, velünk ellentétben. Nekem nagy szerencsémre nem volt nagy dolgom. Áldtam a döntésmet, miszerint majdnem az összes cuccomat a bőröndömben tartottam egész héten, nem pakoltam szét - ami tőlem nagy dolog -, és viszonylag kevés dolgot kellett visszapakolnom. A tanárok és egy táborvezető bejött ellenőrizni a szobáinkat, miután lehúztuk az ágyneműket és nagyjából kitakarítottunk magunk után. Miután rámondták az áment a szobára, Írisz leadta a kulcsokat és levonszoltuk magunkat a betonra, ami nekem elég nagy dolog volt, tekintve, hogy két emelet és egy szenvedés erejéig kellett levinnem magammal egy harminckilós bőröndöt. Mire leértünk, a fiúk még bőven fent voltak.
Megállapítottam, nagyon furcsa, hogy nem hallatszott ki zene a fiúk szobájából, sőt, még egy árva szó sem. A táborvezető a küszöbjüknek dőlve adta ki az instrukciókat nekik és siettette őket, azzal a jelszóval, hogy ő nem ér rá egész nap.
Juliánéknak pedig nyomát sem láttam. Az összes szobájuk ajtaját bezárták, és egyiküket sem lehetett látni a balkonon. Ahogy újra és újra lejátszottam magamban, hogy kijön az ajtón, és integet, annyira tűnt abszurdnak az egész képzelgésem. Sóhajtottam. Annyira szomorúnak éreztem magam. Valami rendkívül furcsa és keserédes érzés kerített hatalmába, amiben egyszerre vegyült a csalódottság és valami más, amit egyszerűen nem tudok szavakkal leírni.
Mire a fiúk leértek, mi, lányok már eluntuk a fél életünket is. Utoljára körül néztem, jól az eszembe véstem mindent körülöttem, még azt a megfoghatatlan Juliskás életérzést is, hogy még véletlenül sem felejtsem el. A tanárok kiiratkoztak a táborból, és megindultunk a több kilométeres úton a parkoló felé, mert a busz nem tudott bejönni értünk az utcába. Gyorsabb léptekkel haladtunk a fák között, kanyarogva, lerövidítve az utat. Mindenki olyan szokatlanul szótlan volt, a lányok nem beszéltek, a fiúk sem csináltak semmi hülyeséget. Egyedül Leila komoly, rezzenéstelen arcán látszódott néminemű nemtörődömség. Fogalmam sincs, miért, de irigyeltem őt miatta.
A busznál letettük a csomagjainkat. Ekkor már semmi nem választott el az úttól. Mellettünk egy másik, vörös busz állt, aminek utasai nagyon ismerősek voltak nekem. Ők is indulni készültek. Ahogy helyet foglaltam, rögtön szembenéztem Juliánnal, aki a túloldali buszon babrálta a telefonját. Ott ült a barna dzsekijét viselve, haja a szemébe lógott, csak egy valami hiányzott róla: a mosolya. Egy röpke másodperc alatt lerakta a mobilját és felém nézett. Arcára kúszott az a másolhatatlan mosoly, amit eddig úgy hiányoltam, és intetetett. Én is egy mosolyt erőltettem magamra, és intettem.
Örökké emlékezni akartam rá, ha tényleg többet nem találkozunk. Még csak elbúcsúzni sem tudtam tőle, amit végtelenül bántam. Óriási bűntudat növekedett bennem, és legszívesebben sírni tudtam volna, de igyekeztem megemberelni magam és visszafojtani a könnyeket.
Juliánék busza elindult. Tekintetünk utoljára találkozott, majd kikanyarodtak élénk. Mi is indultunk. Egy ideig mögöttük mentünk. Ha tehettem volna, írtam volna a fiúnak. Bármit. Akármit.
Hiszen szentül meggyőződtem róla, hogy soha többé nem találkozok vele...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
És kikerült a történet utolsó előtti fejezete. Ne haragudjatok, hogy ez a rész ilyen rövidre sikerült. Terveim szerint az Epilógus sem lesz hosszabb, egyiket sem szeretném felfújni. Remélem, nem bánjátok. <3
