(A történetet a svéd ABBA zenekar
Our Last Summer
című dalának szövege inspirálta.)
1986 nyara. Ez volt az utolsó nyaram Párizsban, mielőtt New Yorkba költöztem volna, hogy a Juilliard egyetemen tanuljak tovább, és később híres zongoraművész lehessek. Ez volt az utolsó együtt töltött nyaram Harry-vel, az akkori barátommal. Nevetségesnek tűnt, de mindketten tudtuk, hogy nyár végén véget fog érni a kapcsolatunk, hisz én New Yorkba készültem, ő viszont Párizsban maradt. Akkoriban még nem működött volna a távkapcsolat. Nem volt telefon, számítógép vagy internet. Egy óceánnyi távolság választott el minket egymástól, amit akkor még levelezésen kívül sehogy sem lehetett volna áthágni. Így hát az utolsó nyarunkat sülve-főve együtt töltöttük. Nem csak azért, mert tudtam, hogy augusztusban szakítanom kell vele. Hanem mert ő is tudta, hogy ez lesz az utolsó együtt töltött nyarunk, és lehet, hogy ezek után soha többé nem látjuk majd egymást.
•••
Az egyik délután elmentünk sétálni a Szajna partjára, ahonnan tökéletes kilátás nyílik az Eiffel-toronyra és a Notre Damera is, sok egyéb látványosság mellett, és ahová az első közös emlékeink kötnek minket.
- Emlékszel az első találkozásunkra? - kérdezte Harry - Az Eiffel-torony lábánál botlottunk egymásba - elevenítette fel a régi szép emléket.
- Igen - bólogattam nevetve, miközben visszaemlékeztem.
Meleg májusi nap volt, mikor a torony lábánál álldogáltam, és vártam a randipartneremre. Lehettem vagy tizenhat éves, úgyhogy ez nagy szó volt nálam akkoriban. Egy végzős, tizennyolc éves srác a gimiből elhívott randizni, én pedig - nem is tudom, hogy miért - igent mondtam rá. Meg is beszéltünk egy találkozót az Eiffel-toronynál szerda délután négy órára, de ő nem jött el. Pedig vártam rá. Egy egész órát vártam rá, sajnos hiába. Ugyanis sem négy órakor, sem öt órakor nem érkezett meg. Átverve éreztem magam, bár nem tudtam pontosan, hogy a srác elfelejtett, közbejött neki valami, vagy szimplán csak becsapott. Csak azt tudtam, hogy hatalmasat csalódtam benne. Ez volt az első szerelmi csalódásom. És sajnos nem is az utolsó. Fél hatkor még mindig a torony lábánál lévő padon üldögéltem, és keservesen sírtam. De persze senki nem foglalkozott velem. Kivéve egy korombeli srácot, aki odajött hozzám, leült mellém a padra, és kissé félve ugyan, de megszólított.
- Szia! - köszönt bátortalan hangon, mert nem akart megijeszteni.
- Szia - szipogtam, miközben letöröltem a könnyeimet.
- Tudom, hogy hülye kérdés, de minden rendben? - pillantott a szemembe.
- Szerelmi bánat - erőltettem magamra egy mosolyt.
- Ú - húzta el a száját - Szakítottak veled?
- El sem jött a randira - nevettem el magam továbbra is könnyes szemmel.
- Az még gázabb - jegyezte meg - Mondd csak, volna kedved feljönni velem a toronyba? - pillantott fel a hatalmas, vasszerkezetes épületre - Először járok Párizsban.
- Nem francia vagy? - kérdeztem meglepődött hangon.
- Csak félig vagyok az - válaszolta - Édesanyám francia, édesapám viszont angol - osztotta meg velem - Eddig Londonban éltünk, de a szüleim elváltak, és anyámmal Párizsba költöztünk.
- Értem - bólintottam együttérző arckifejezéssel.
- Szóval, van kedved felkísérni engem? - kérdezte ismételten, hátha jobb kedvre derülök az ötlettől.
