Sayonara

Part 1

- Emlékszel még Tokióra? Mikor ott éltünk?- kérdezte a beteg édes anya lánya kezét szorongatva

- Emlékszek rá, annyira szerettem ott élni. Az volt az első lépés ahhoz, hogy mindketten tovább lépjünk- mondta a lány könnyeit vissza fojtva

- Éppen ezért szeretném... ha... ott élnél újra miután én már nem leszek- az édes anya letörölte könnyeit majd folytatta- Úgyis volt ott több barátod is, könnyebb lenne neked ott. Biztos örülnének neked, ráadásul az a Gimnázium sokkal jobb volt, mint az ahová most jársz

- Anya kérlek, várjunk, még ezzel még úgyis itt maradsz velem sokáig... ugye?- a lány félve kérdezett rá erre ugyanis tudta a választ. Naponta beszélt az orvosokkal, akik minden egyes nap egyre rosszabb híreket közöltek édesanyja állapotáról.

- Bár azt mondhatnám, hogy így van, de az orvosok nem titkolóznak előttem sem, épp ugyanazt tudom, amit te is. Kérlek, tedd meg nekem, ott jó életed lehet- az anya kéz szorítása egyre csak gyengült és gyengült.

A lány erre csak annyit felelt: - Rendben megteszek, bármit csak kérlek, tarts ki még egy kicsit.

- Mindent bele adok, hogy minél tovább lehessek veled Eleanor- megpuszilta lánya kezét majd el is engedte azt- Ash-val viszont már beszéltem is, írtam neki üzenetet, azt válaszolta, hogy már most nagyon várja, hogy újra találkozzatok.- Ash egy régi barát. Eleanor egyetlen barátja volt Tokióban, de jól kijöttek mindig is, ám mikor Eleanor és az édesanyja elköltöztek onnan megszakadt kettejük között a kapcsolat. Eleinte beszélgettek, videó chateltek, de aztán mikor a helyzet egyre rosszabb és rosszabbá vált Eleanor elkezdte elhanyagolni az üzeneteket és a hívásokat.

- Reménykedtem egy ilyes fajta válaszban még akkor is, ha már régen... beszéltünk- borzalmas bűntudat tört felszínre, ami eddig csak a tudatalattiban bujkált. Rengeteg mindent köszönhetett Ash-nak, ő mégis elhanyagolta és évek óta nem tudott róla semmit.

- Minden rendben lesz, megígérem. Nagyon szeretlek- az édes anya utolsó levegőjével mondta ki utolsó szavait majd szépen lassan lehunyta szemeit és a hangos kórházi gép sípolni kezdett. Eleanor könnyeivel küszködve búcsúzott el édesanyájától. Miután az orvosok berontottak ő kisétált. Tudta, hogy nem tudják újra éleszteni. Gondolatain végig cikázott: Legalább már nem kell tovább szenvednie és békére lelhet, ami igaz is volt. Utoljára nézett végig édesanyja békés arcán majd lassan haza indult. Kapucniját fejére húzta, fülébe bedugta a fülhallgatót és elindított egy kellemes zenét Kate Bush-tól.

4 hét telt ez az eset óta. A temetés lezajlott és Eleanor meglepetésére többen eljöttek, mint azt ő gondolta volna. Már csak egy lépés van hátra. Felszállni a vonatra és vissza utazni Tokióba. A csomagjai készen és már a vonatjegy is a kezében várakozik. Nyár vége volt. Szinte égetett a nap amint picit rásütött az emberi bőrre. Már csak a vonatnak kell befutnia ám Eleanor azért könyörgött, hogy órákat késsen. Nem állt készen az új találkozásra. Nem tudta hogyan kellene kezelni majd a szituációt. Megölelheti majd a fiút vagy csak szimplán torpanjon meg előtte és egy "sziával" tudja le az egészet? Gondolkozni akart még ezen úgy, hogy nem közelít a végállomás felé ám a vonat abban a pillanatban érkezett, meg, ahogy ez végig futott a gondolatain. Nagyot sóhajtva felkelt, megragadta a bőröndje fülét és felszállt. Próbált a lehető legzárkózottabb helyre leülni viszont ez Japán városaiban nem olyan könnyű. Volt egy két üléses szabad hely oda ült le és imádkozott, hogy senki ne találjon rá a mellette lévő szabad helyre. Két teljes óra választotta el őt és a félelmét.

- Vajon írnom kellene neki?- futott végig gondolatán ez a kérdés. Elővette telefonját majd kikereste a beszélgetésüket. Megnézte az utolsó dátumot-Két éve- suttogta maga elé. Nagyon sóhajtott majd megnyitotta a chat fület és gépelni kezdett: Szia Ash. Most indulok, ha nem késik, a vonatom 2 óra múlva oda érek. Találkozunk a pályaudvaron J.

Nehéz volt ezt legépelni. Még az édesanyja beszélte meg a fiúval, hogy aznap mikor érkezik, kimegy elé a pályaudvarra, ami ijesztőnek tűnt a lány számára. Különböző kérdések cikáztak a fejében. Mi van, ha nem ismeri fel, vagy ha nem fog örülni vagy vagy...- Talán első sorban bocsánatot kell majd tőle kérnem, hiszen 2 éve nem kerestem őt- mondta ki halkan.

A vonat megérkezett. Eleanor szíve már a torkában dobogott. Lehajtott fejjel sétált a megállóban, de tudta, hogy nem kerülheti el a találkozást. Nagy levegőt vett és felemelte a fejét körbe nézett, de nem találta a szőke hajú fiút. Elindult kifelé hátha a bejáratnál várja őt. - Nem állok, készen nem állok készen!!-hajtogatta magába ezt folyamatosan, de már ott volt. Ha itt megfutamodott volna nem bocsájtotta volna meg magának. Emberek ezrei sétáltak fel alá. Nézelődött jobbra, balra mikor megpillantotta a még mindig kócos szőkeséget, aki boldogan integetve szaladt a lány irányába. Eleanor nem tudta mit tegyen, csak állt ott. Ash mikor oda ért elé felkapta és sorosan magához ölelte a lányt. Eleanor csak csodálkozva próbálta feldolgozni mi is történik épp mire hirtelen patakokban kezdtek folyni a könnyei.

- Ash- suttogta és ő is magához ölelte a fiút.

- Úgy örülök, hogy itt vagy- szorította még jobban magához a lányt.

- Azt hittem látni sem akarsz- markolt bele a fiú pólójába.

- Hogy gondolhatsz ekkora butaságot? Tudom min mentél keresztül és nem lehetett egyszerű. Én sosem haragudtam rád, na de amondó vagyok, hogy ünnepeljük, meg az itt léted szóval haza viszlek, segítek kipakolni aztán pedig, megmutatom az új lakásomat és bemutatlak, pár barátomnak szerintem kedvelni fogod őket- Ash máris hihetetlen lelkes volt szinte, mint egy kisgyerek mikor új játékot vesznek neki a szülei. Előre szaladt Eleanor pedig utána. Ash még mindig ugyan olyan, mint régen, kedves vicces és szeleburdi mégis valami másnak tűnt Eleanor számára.

- Talán neki sem ment minden olyan könnyen ameddig nem beszéltünk...- tűnődött a lány miközben cikázva préselték át magukat az ember tömegen.