A Véghez kötődve

1. rész

Augusztus 25.

Hát itt vagyok. Életemben először itt állhatok az álnok apám háza előtt, karjaimban a gyermekemmel.

Nagyon nehezen hoztam meg ezt a döntést, de más kiutat nem láttam a helyzetünkből. Csak így fejezhettem be az utolsó évem a Roxfortban, úgy, hogy közben biztonságban tudom Grace-t. Eleinte próbáltam őt Emmeline-nek hívni, azon a néven, amit alapból Grace szánt neki, de a hasonlóság mindig az ő nevét szakította fel belőlem.

Azon a napon, mikor Grace, az életem egyetlen szerelme itt hagyott minket, valami bennem is meghalt. Ridegebb, érzéketlenebb, és ellenségesebb lettem, mint bármikor az életben, kivéve, ha a lányomról volt szó. Vele ugyanis képtelen lettem volna úgy viselkedni, ahogy nem érdemli meg. Emmeline Grace Denem volt az egyetlen kézzel fogható nyom, amit Grace hagyott maga után ezen a Földön. Bennem azonban a rengeteg meghatározó emlék mellett mérhetetlen fájdalmat, megbánást, és dühöt teremtett a halála.

Fájt, hogy az egyetlen személy, akire képes voltam mindennél nagyobb szerelemmel gondolni, egyedül hagyott.
Fájt, hogy a lányom sosem tapasztalhatja meg, hogy az anyja milyen csodálatos, és szeretetre méltó lány volt.

Bántam, hogy annyi évet, amelyet vele tölthettem volna, vakon, könyvekben élve töltöttem.
Bántam, hogy a soknál is több fájdalmat okoztam neki néha tudatomon kívül.

Feldühített, hogy semmit sem tudtam tenni az utolsó perceiben, túl késő volt, és kénytelen voltam végignézni tétlenül a halálát.
Feldühített, hogy szokásomtól eltérően magamat okoltam mindenért, és akármennyire ellenkeztem, nem tudtam kiszorítani az érzést.

Gyengének éreztem magam, és ettől mégjobban elgyengültem.

Egy mély sóhaj kíséretében az ajtóhoz sétáltam, és megnyomtam a mellette elhelyezkedő csengőt. Az a néhány másodperc, ameddig vártam életem leghosszabb néhány másodperce volt. Az ajtót egy idős nő nyitotta ki, aki tekintetében meglepettséget fedeztem fel. Szinte teljesen ősz haja szoros kontyba volt fogva, egy elegáns, bordó ruhát viselt, amelyről üvöltött, hogy bizony nincsenek anyagi gondjaik.
- Elnézést, de maga mégis kicsoda? - kérdezte értetlen tekintettel.
- A nevem Tom Rowle Denem. - kezdtem, mire szemeiben felcsillant némi düh, meglepettség, és fájdalom is. - Maga pedig... - próbáltam folytatni, de félbeszakított.
- Mary Denem. - bólogatott.
- Az apám, akivel sosem találkoztam... Thomas Denem. A maga fia. - mondtam ki a szavakat, amelyek mindig is dühöt keltettek bennem, de most különösen. Azonban tudtam, hogy higgadtnak kell maradnom bármi áron.
- Jól tudom. - bólogatott, szemeiben pedig könnyek gyűltek. - Élete legnagyobb hibáját követte el, mikor magára hagyta az édesanyád.

Üvöltött róla, hogy nem ismeri a részleteket. Nem tudta, hogy anyám szerelmi bájitallal itatta apámat, amelytől beleszeretett.

- Nem szívesen vagyok itt, de rákényszerültem... - tereltem el a témát, azonban ismét félbeszakított.
- Gyere csak be, majd a nappaliban mindent elmesélsz. - invitált be, és félreállt az útból.

A ház tökéletesen tükrözte a család színvonalát; a bejáratnak szemben vezetett a lépcső az emeletre, jobbra pedig egy hatalmas boltív szelte át a világosbarnára festett falat, amely a nappaliba vezetett.

A nappaliba belépve a hatalmas bőrkanapén két személy ücsörgött, mikor pedig beléptem a helyiségbe, érdeklődően kapták felém a fejüket. Pontosan tudtam, hogy kikkel állok szemben; a nagyapámmal, kinek az öregedésre utaló vonásai már kissé elfedték egykori kinézetét, és az apámmal, aki megszólalásig hasonlított rám. Úgy festett, mintha a 25 évvel későbbi tükörképemmel néztem volna farkasszemet.
- Szerintem be sem kell mutatkoznom. - szólaltam meg elsőként, megtörve ezzel a szobára borult csendet.