Ellenségből szerető III.

Grimmauld téri csata - Legalábbis a konyha úgy nézett ki utána

– Ott rohadjon meg Piton, ahol van! – Sirius belerúgott a bronz kancsóba, ami csikorogva beszánkázott az asztal alá. – Én sokkal hasznosabb vagyok nálad – utánozta Piton nyekergő hangját –, nekem derogál még egy tetves kérdésre is válaszolni. – Sirius fújtatott egyet, majd a konyha ajtaja felé sandított, ahol Sipor ácsorgott félszegen. – Mi van? – mordult rá, mire a manó összerezzent, majd eliszkolt, valószínűleg fel az emeleti lépcső felé, mert topogó léptek zaja kísérte.– Nem kiabálhatok a saját konyhámban? Talán neked is derogálok? Kitalálom, anyám jobban csinálta volna, mi? – üvöltött a manó után, de nem felelt neki senki. Szavai visszhangot vertek az üres helyiségben.

Ingerülten ledobta magát az egyik székre. Pontosabban először kikerülte a márványpadlón a ragadós foltot, majd felállította az ülőalkalmatosságot, és csak utána dobta le magát rá. Persze közben nem felejtette el kihangsúlyozni a mozdulatot egy „kicseszett Pitonnal"-nal. Beletúrt a hajába, úgy szemlélte, ahogy a padlón, a bortócsában visszatükröződik a csillárra erősített gyertyák vibráló lángja.

Megpróbálta felidézni, hogyan változott a konyha romhalmazzá röpke egy óra hossza alatt, pont az idő alatt, míg Piton itt tartózkodott a Grimmauld téren.

Ezen a napon is azt csinálta, amit minden áldott nap, mióta Dumbledore száműzte, a valaha volt – édesnek a legnagyobb jóindulattal is nehezen nevezhető –, anyja házába. Vagyis feküdt. Valahol, valamelyik szinten, valamelyik helyiségben, a padlón vagy egy kanapén, ahol éppen érte az előző bormámorba temetett este. Újabb csodálatos reggel, gondolta, és némi nihilista plafon bámulást követően levonszolta magát a lépcsőn. Majd a spájz sötétjében valami reggeli féléért tapogatózott. Néhány szikkadt kenyér szelettel a kezében csukta be a kamra ajtót, amikor egy berregő hang vágta ketté a konyha csendjét.

Csengettek.

Mellkasában gyorsabban kezdett dörömbölni a szíve. Egyrészt mert fogalma sem volt, hogy ki jöhetett ilyen korai órán, másrészt meg akárki ember fia is az, biztosan azért jön, mert történt valami. Bármi, akármi. De ennél hosszabban nem volt ideje elmélázni a dolgon, mert egy női sikoly hangzott fel az előszobában.

– A francba! – Sirius körbefordult, hogy ledobja valahová, a még mindig a kezében szorongatott, kenyér darabot, de a konyhapulton halmokban álltak a mosatlan tányérok, az étkezőasztal meg túl messze volt. Ész nélkül rohant ki a hang irányába, miközben jobb híján fél kézzel beletömködte ingének zsebébe az ételt, majd farzsebében kezdett turkálni, de a pálcájának nyoma sem volt. Azt sem tudta felidézni, hány nappal ezelőtt látta legutóbb. A francba!

Jobb híján puszta kézzel ragadta meg a függönyt, mely anyja portréját keretezte, és egy határozott mozdulattal berántotta, mielőtt Mrs. Black annyira magához térhetett volna, hogy belekezd a jó öreg pocskondiázásba. A meglepetten sikongató fázisban sokkal, de sokkal könnyebb volt visszaaltatni.

Sirius megkönnyebbülten dőlt neki a falnak. A legutóbbi ilyen eset után, konkrétan egy teljes napig hallgathatta a személyesen neki szánt, válogatott sértéseket, arról hogy mennyire mihaszna, és hogy megszégyeníti az egész családot, mire az anyja nagy nehezen elbóbiskolt, és sikerült suttyomban összehúzni a firhangot.

Éppen a második megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkát, amikor akkorát berregett a csengő, hogy az állkapcsa is belebizsergett. Pánikszerűen ugrott a függönyhöz, hogy összehúzva tartsa.

– Egy pillanat! – ordította ki, majd szépen lassan elengedte a szövetet, mely nem nyílt szét, csupán finoman lengedezett az érintése nyomán. Egy büszke féloldalas mosoly terült szét az ajkán, és már éppen lépett volna az ajtóhoz, hogy a kukucskálón keresztül szemügyre vegye melyik rendtag hozott neki információt, amikor...