Pajkosan csicseregtek a madarak Szöul külvárosának színes háztömbjei közt elreppenve. A szél gyöngéden lengedezett a kellemes tavaszi időben és libbent be egy nyitva felejtett terasz ajtaján. Felkapta a finom függönyt. Elsietett a földön széthajított papírok felett, át a nyikorgó tölgyfaparkettán, egyenesen a fehér paplakon közt elfekvő nőhöz.
Csíntalanul játszadozott a kócos tincsekkel, megcsiklandozta a fedetlen talpakat, még a pöttyös nadrágszárba is belecsípett.
Mégsem szólt rá senki.
Úgy járhatott-kelhetett fel alá, mintha övé volna az egész lakás. Akármit megtehetett, akármit elvihetett.
Egyedül az alvó rémálmait nem fújhatta el.
Ezért most csak a párnán szétterülő vörösbarna fürtökbe kapott bele, azokat nyűtte hatalmas elszántsággal, mégis ijedten rebbent meg, amikor a szoborszerűen fehér arc vonásai megfeszültek, kifejezése pedig teljesen elidegenült korábbi nyugalmától.
Márványsima homloka mély ráncokba futott, halk, szenvedő nyöszörgés szakadt ki repedezett ajkai közül, dünnyögve fordult másik oldalára, majd vissza, feje nyugtalanul követte mozgását. Szempillái alól kristályként buktak ki a könnyek és ezúttal a korábbiaknál is hangosabb, keserűbb nyögés törte meg a csendet. Mellkasa egyre szaporábban süllyedt fel-le, arca eltorzult a félelemtől, amint álmaira rátelepedett a rettegés. Az elméjét rabságban tartó kísérteties lidércekkel küzdött, amelyek a nap minden órájában éhes farkasként jártak árnyékában, hogy lélegzetvételeiből egyre nagyobb falatokat haraphassanak el.
Ezúttal azonban, éles fogaikkal egyenesen torkába martak.
Zilálva, levegő után kapkodva pattant fel ágyában.
Üveges szemeiből patakként áradtak a könnyek, akár a reggeli pára áztatta ablakon lecsorduló cseppek.
A szoba verőfényes napsütésben úszott, ő jeges verítékben.
A puha paplan halkan susogott zokogó teste alatt, fülein viszont mintha egy tehervonat robogott volna át.
A papírlapok gondtalanul szálltak ki az ajtón, az ő rémálmai valahogy mégsem akartak ilyen könnyen tovatűnni.
Tüdejére, akár ha mázsás súlyokat pakoltak volna, amik meggátolják, hogy levegőhöz jusson, pedig mellkasát egy vékony, lenge trikón kívül nem fedte más. Amikor pedig nagy nehezen mégis fellélegezhetett, könnyei heves áradatában talált rá ismét a légszomj.
Csöbörből jutott vödörbe, de keserves zokogását nem hallhatta meg senki csak a kint vidáman csiripelő madarak.
Nem volt mellette senki, akihez megnyugvásként odabújhatott volna. Nem ült kinn senki a nappaliban ébredésére várva, csak a zongora álldogált ott esetlenül, sután. De ő sem tehetett többet a hallgatásnál.
Üres volt a szoba, akárcsak a szíve.
YOU ARE READING
Törött könnyek (SKZ ff.)
FanfictionAz elvesztett szeretteink mindig magukkal viszik törött szívünk egy részét a túlvilágra. Minden halállal kevesebbek leszünk, ezért amikor a harang megkondul, nem csak értük, hanem értünk is szól. Sonny Bronznak viszont, mintha már semmije sem marad...
