Törött könnyek (SKZ ff.)

3. fejezet - Az arcok nem tűnnek el

~Az előző fejezetből

A két hetes látogatás napjai sorra szálltak el Sunny felett.

A május öröme őt is megrészegítette, nem csak a csodás, verőfényesen napos időt. Hatalmas sétákat tett, újra felkereste kedvenc helyeit, összefutott a régi ismerősökkel, úszott a napsütésben és a hullámokat vető, ragyogóan kék tengervízben.

Kiszabadult koreai mókuskerekéből, abból az ördögi taposómalomból, ahonnan már mióta kereste a kiutat. Gondjai egy csettintéssel és nagymamája mennyei brownie-jával váltak köddé; végre élvezni tudta az életet.

Egyedül a temetőlátogatás ejtett csorbát mindezen.

●●●

Sunny a tűző napon, fekete ruhájában rótta a köröket az örökre megvetett ágyak között. Évekkel ezelőtt járt itt utoljára, így nehezen ismerte ki magát a szinte teljesen egyforma gránitlapok labirintusában, ahol akár órákat is képes lett volna céltalanul bolyongani.

Édesanyja sírját kereste ilyen fáradhatatlanul, aki lassan már hét éve, hogy békés háborítatlanságban feküdt a temető csendjében.

Hét éve, hogy maga után hagyta a földet és a vele járó gondokat.

Sunnyban még élénken éltek az emlékek, ahogy az utolsó pillanatban szerezett jegyet a Németországból Ausztráliába induló járatra és a reptérről futva, rohanva sietett a kórházba, ahová édesanyját szállították. Azonban amikor megérkezett, ő már nem várt rá, azonnal tudta, hiszen nagyszülei zokogástól remegő teste szavak nélkül is éppen eleget árult el.

Legközelebb csak a temetésen találkozhatott édesanyjával.

Így történt, hogy egy szörnyű autóbaleset miatt Samantha Globling örökre maga mögött hagyta egyetlen lányát, ezzel megfosztva Sunnyt a meleg anyai ölelés biztonságától, amely minden fájdalomra és gondra gyógyírként hat. A lány aznap elvesztette mindazt, amire az elmúlt évben a legnagyobb szüksége lett volna.

A szeretett nőt végül egy magas diófa árnyékos lombjai alatt lelte meg.

A hajdanán napsugárként mosolygó kislány most érett, megkeseredett felnőttként állt a gravírozott kövek előtt és a fejfára illesztett képpel vívott véget nem érő farkasszempárbajt. Gondolatai üresen és némán kongtak, tulajdon hangja visszhangzott elméjében, ahogy édesanyja egykori arcának kecses vonásait, ajkának finom ívét, élesen kitűnő orrát pásztázta elhűlten.

Azonban akárhogy szerette volna, nem tudta felidézni milyen szemekkel pillantott rá, valahányszor valami nevetségeset csinált, milyen színű volt az az írisz, amely könnyekkel telt meg, ha gyermeke betegen feküdt, milyen volt hajának pontos árnyalata, ami hol eperszőkén, hol aranybarnán villant fel lelki szemei előtt. Nem emlékezett, miről szólt utolsó beszélgetésük, mit főzött a legszívesebben vagy a leggyakrabban, hányszor nevettek vagy sírtak egy olcsó filmen. Elfelejtette milyen ruhát viselt, amikor könnyek közt vettek búcsút egymástól a reptéren, akkor még nem is sejtve: ez az utolsó alkalom, hogy együtt lehetnek.

Emlékei az évek során sorra fakultak meg, minden nappal egyre többet és többet felejtett, az idő mohón falta őket, azonban egyet remélte sohasem fog elveszíteni: ahogy édesanyja becézve a nevén szólítja.

Mindig megnevettették az ostobábbnál ostobább becenevek, amik így visszatekintve nem is tűnnek akkora butaságnak. A háta mögött hagyott években ugyanis ez maradt egyetlen és legnagyobb támasza, amely nélkül talán már rég megőrült volna. A csitító hang nélkül, ahogy azt suttogja: nincs semmi baj Sunsun.