Emlékezz Róka koma!

Találkozás

*Naruto*

A nevem Uzumaki Naruto. 18 éves vagyok, gimnazista. Jövő ősztől pedig egyetemista. Legalábbis nagyon remélem. Állatorvos leszek, ha nagy leszek. Már-már rajongásig imádom a rókákat. Ők a mindeneim. Ezért választottam ezt a pályát.

Eddig két igazán nagy balesetem volt: az elsőben a szüleimet, a másodikban az emlékeimet vesztettem el.

Az én történetem 14 éves koromban kezdődött. Előtte nincs emlékem. Csak az, hogy szeretem a rókákat. És egy halovány emlékkép. Talán az is csak álom.

A keresztapámmal élek, Jiraiyával. A szüleim halála után már csak ő volt nekem, így befogadott. Én csak Ero Senninnek hívom. Egy igazi perverz vénember. De azért szeretem.

Különleges ismertetőjelem, hogy az arcomon van 3-3 "rókabajusz". Nem, nem rajzoltam őket. Nem is tetoválás. Sebhelyek.

A második balesetem előttről nincsenek emlékeim, csupán egy. A szüleimet is csak fényképről ismerem. Magamat pedig a keresztapám és a barátaim meséiből.

Az az egy emlékkép pedig...

Picike voltam még, egy vásáron jártunk. Csillogó szemekkel nézelődtem, miközben Anya és Apa kezét fogtam. Arra, ami körülöttünk folyt, nem emlékszem, de arra biztosan, ahogy megláttam a legtökéletesebb dolgot, amit az én 3 éves énem megláthatott: egy róka maszkot.

Igen, már akkor is rajongtam értük.

A legenda (Jiraiya) szerint egyszer bejött egy róka a kertünkbe, miközben én kint játszottam. Odajött hozzám, én megsimogattam és játszani kezdtünk. Majd mikor Anya kijött, és meglátta, ijedten felkiáltott, a róka pedig elszaladt. Én keservesen sírni kezdtem. Onnantól viszont megvolt a rajongásom.

Na, de vissza a rókamaszkhoz: fehér porcelán maszk, a szeme helyén két kör alakú lyukkal. A szeme és a bajuszok körül piros vonalak. Ám a művész a bajuszokat nem csupán rajzolta, hanem 3-3 vékony résként ki is véste.

- Anya! Anya! Nézd! Jóka! - mutogattam a kiszemelt ajándékra. - Kéjjek! - néztem rá könyörgően. De nem emlékszem az arcára. Ahogy Apáéra sem.

Nemsokára a kezembe tudhattam a maszkot, melyet alig pár percnyi csodálással később két szalaggal erősítettek a fejemhez. Néha botladoztam, mert alig láttam ki a két kis lyukon. De semmi pénzért le nem vettem volna.

Mai napig nem tudom, hogy ez hiba volt-e vagy éppen óriási szerencse.

Ahogy sötétedett, elfáradtam, így Apa felemelt és elindultunk haza. Nem laktunk messze a vásártól, ám ez a rövid táv is elég volt ahhoz, hogy örökre megváltozzon az életem.

Pont a táv rövidsége miatt gyalog indultunk haza. Én már félig aludtam, de vidáman csacsogtam szüleimmel a nap eseményeiről.

Aztán nem emlékszem többre. Egy nagy zaj, és vége volt mindennek...

Állítólag egy személyautó mellett sétáltunk el éppen, ami felrobbant. A szüleim a saját testükkel védtek: Apa kettőnket a robbanástól, Anya pedig engem az eséstől. Mindketten azonnal meghaltak. Én szinte sértetlenül megúsztam, az arcom volt az egyetlen hely, ahol a robbanás és a tűz valamelyest elért. De a maszk megvédett. Csupán a 3-3 rókabajusz résen perzselődött meg az arcom. Nem vészesen, de örök nyomot hagyva.

A második balesetem a nyolcadikos évzáróm után történt. Épp hazafele tartottam, amikor egy építkezés mellett haladtam el. Az egyik fal pedig leomlott. Egyenesen rám. Agyrázkódás, számos belső sérülés, betört koponya, megrepedt csigolya, négy törött borda, két ponton eltört bal kéz és egy nyílt törés a bal lábamon. Egy hónap kóma. 14 év kuka.