"Éreztem a jelenlétét az ajtó túloldaláról. Pontosan tudta, hogy itt állok, és nem merek belépni. Láttam magam előtt jól ismert, pökhendi mosolyát. Igaza volt Kiliánnak, és tényleg magamhoz kellett volna vennem valami táplálóbb dolgot is, mielőtt id...
„Bosszú? Nem vágytam ilyesmire. A bosszú puszta önzés. Sebnyalogatás. Önkielégítés, ha úgy tetszik. Legalábbis így gondoltam akkor. És semmi más okot nem találtam, amiért érdemes lett volna visszatérnem Prágába."
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A Casablancában eltöltött nyolc év elaltatta éberségemet. Azt hittem, kiszállhatok. Hiszen senki nem foglalkozott velünk, én pedig másra sem vágytam, mint hogy ez így maradjon. Jól tudtam, mi az ára annak, ha részt kell vennünk az őrületben.
Persze nem ringattam magam hamis tévképzetekbe az emberek között ránk váró jövőnkről sem. Tisztában voltam vele, hogy Meryem és Emir nem rejtegethetnek minket végtelenségig a házukban. Tudtam azt is, hogy mindenki, akit jelenleg a városban ismerünk túl hamar semmivé válik majd mellettünk, és végleg magunkra maradunk. De egyelőre még nem éreztem ennek a súlyát. Még együtt idősödtünk velünk, ők betöltötték az ötvenet, én pedig a tizenkilencet, és se én, se Kilián nem mutattuk fizikai jelét annak, hogy mások lennénk, mint ők. Még ha sárga íriszem árulkodott is róla, egy egyszerű napszemüveggel megoldottam a problémát.
Napszemüveg.
Bárcsak mindent megoldhatna egy egyszerű napszemüveg. Bárcsak a levélre is visszaküldhettem volna egy napszemüveget. De nem küldhettem.
Ismét végigolvastam az írott sorokat. Kilián még aludt, így egyedül hitetlenkedtem a balkonra nyíló üvegajtó előtt állva. Öcsémnek nyolc év alatt sem sikerült hozzászoknia a casablancai nappalokhoz, de nem hibáztattam érte. Bizonyára én voltam mazochista.
Ránéztem az általam feltört pecsétre, csak hogy megbizonyosodjam róla, valóban a Malatesták jele áll rajta. A pajzson szereplő komor M betű azonban nem lehetett volna ennél valódibb. Úgy meredt rám, mint két fenyegető szemfog. Annak idején lelkesen dobbant a szívem, mikor szembe találtam magam vele, de most úgy éreztem, nyomasztó, sötét felhők kúsztak be a szobába általa a kint uralkodó napsütés ellenére is.
Valójában, mikor a sorok végére értem, már akkor tudtam, mit kell tennem. Pusztán időt szerettem volna nyerni, hogy azzal hitegettem magamat, nem kell Prágába utaznom. Kilián ugyanakkor tényleg így gondolta.
– Ez egy csapda! – jelentette ki a lehető legnagyobb magabiztossággal, miután pár órával később átfutotta a levelet. Egy szemvillanás alatt eltűnt az álmosság szemeiből, felindultan túrt bele ezüst tincseibe.
– Meglehet – feleltem. – De nincs más választásom.
– Mármint választásunk – javított ki. Mostanában görcsösen figyelt arra, hogy ne kezeljem gyerekként. De hát elvégre a kisöcsém volt, aki nemrég ezüstszürkére festette a haját, hiába mondtam neki, hogy legalább ezzel ne vonjon magára még több figyelmet. Velem ellentétben ő szerette a feltűnést, és biztos voltam benne, hogy szívesebben örökölte volna ő édesanyánk sárga szemeit helyettem, hogy a járókelők azonnal rávághassák, amint megpillantják: vámpír. – És de, van. Elköltözünk.
