Nevem, Leharova

5. Fejezet

Édesanyám egyszer azt tanácsolta, vezessek naplót. Azt mondta, az írás segít más színben láttatni a dolgokat, ha ott állnak a szavak előttem a papíron, könnyen észrevehetem közöttük a megoldást is. Akkor még nem értettem, miért állt elő hirtelen ezzel az ötlettel.

Zárkózott gyerek voltam, olyan, aki még a szülei előtt sem volt hajlandó felfedni valódi érzéseit. Nem azért nem tettem meg, mert nem bíztam bennük. Egyszerűen csak úgy éreztem, apróságok ezek azokhoz a csatákhoz képest, melyeket nekik, tisztavérűeknek kellett megvívniuk a hétköznapokban. Én ostoba, valamiért azt gondoltam, ennél fogva nem is érdekelné őket az én panaszkodásom, de ma már tudom, hogy sok szomorúságot okoztam nekik, amiért nem avattam őket bele semmibe. Anya azt remélte, ha naplót vezetek, ha legalább a papírlapoknak megnyitom magam, azzal enyhíthetek gyakori szorongásaimon. Ki tudja, időnként talán ő is belelesett legmélyebb titkaimat hordozó füzetembe.

Nem sokkal azelőtt kezdtem el naplót vezetni, hogy megkezdtem az Akadémiát. Az iskola első hetei alatt buzgón írtam tele a lapokat, jócskán akadt miről beszámolnom: a hatalmas figyelemről, ami övezett, más, pöffeszkedő tisztavérűekről, na és persze Vitóról, a jegyesemről, akivel nem igen volt alkalmam találkozni azelőtt. Furcsa, de valamiért az első pillanattól fogva kedveltem őt, talán az alsó osztályos lányok iránta való rajongása ragadott magával mindössze hatévesen. De velük ellentétben én csak távolról figyeltem őt, és mindent, amit mondani akartam neki, mindent, amit éreztem, mikor megláttam a folyosón, a papírlapokkal osztottam meg csupán.

Ostobaság volt naplómat magammal hordanom az Akadémiára. De akkor még nem tudtam, hogy a gyerekek milyen kegyetlenek is tudnak lenni egymással. Egyik nap eltűnt a füzetem a padomból. Mire rájöttem, hogy valójában ellopták, már késő volt. Az egyik óráról kilépve lapjainak ezer és ezer másolata hevert a folyosó padlóján, felfedve minden egyes titkomat az Akadémia diákjai előtt.

Emlékszem rá, hogy ott álltam földbe gyökerezett lábakkal, remegő testtel, és el akartam tűnni onnan, majd soha többé nem lépni át az épület küszöbét. Azonban nem tudtam eltűnni. A diákok pedig lassan kiszédelegtek a folyosókra, és lehajoltak az általam teleírt lapokért, hogy elolvassák azok tartalmát. Hogy elolvassák, mennyire nem kedvelem legtöbbjüket, hogy mennyire félek a tisztavérű társaimtól, és hogy valami furcsa okból kifolyólag mennyire szerelmes vagyok a fiúba, akit nekem szántak.

Aztán minden olyan gyorsan történt. Egyszer csak Vito jelent meg zihálva a folyosó túloldalán. Egy röpke másodperc alatt felmérte a helyzetet, majd villámgyorsan végigcikázott a tömegen, kikapkodva kezeikből a papírokat, amiket felvettek a földről. Megállt előttem, és a meglepődött diákokra nézett.

– Aki még egy lapot fel mer venni a földről, annak kitépem a szemfogait! – kiáltotta.

A legtöbben hallgattak az akkor még alig tizenkét éves fiúra. De nem mindenki tűrte el, hogy egy gyerek parancsolgasson neki, hiába volt tisztavérű. Amint az egyik vámpír dacosan ismét egy papírért nyúlt, úgy tűnt, Vito valóban beváltja fenyegetését. Iskolatársa előtt termett, és akkorát behúzott a képébe, hogy annak eleredt az orra vére. Nem mondom, hogy odavoltam módszeréért, de működött, és nem háborgatták többet naplóm fénymásolatát.

– Jól vagy? – kérdezte, mikor visszaért hozzám, és megsimogatta fejem búbját.

Félénken pillantottam fel szőke képébe. Vajon ő olvasta, amit róla írtam a naplómban? Hatalmas késztetést éreztem rá, hogy elrohanjak előle, azonban mégis megembereltem magam. Halványan bólintottam.

– Senki nem fogja elolvasni. Ígérem. És visszaszerzem neked a naplódat.

***

Amint leszállt az est, elmentem az Akadémiára. Igyekeztem a prágai szemeknek kevésbé extravagáns ruhát felvenni, így egy földig érő, zöld selyemszoknyára és egy V kivágatú, vékony, fekete hosszúujjúra esett a választásom. Bőröndömben ugyanakkor számtalan fazonú, és mintájú kaftán lapult, mindig is elkápráztattak a marokkói piacok színes textíliái, megszállott gyűjtőjük voltam.