Nevem, Leharova

6. Fejezet

Éjfél múlt, mire eljöttem az Akadémiáról. Bár alig töltöttem bent pár órát, mégis kimerültnek éreztem magam, hiába tudtam, hogy mindez semmi volt ahhoz képest, ami valójában rám várt az épület falai között. Ugyanakkor sokkal rosszabb kezdetre számítottam. Elmosolyodtam, amint eszembe jutott Masud energikus fecsegése. Őszintén boldognak tűnt felbukkanásom kapcsán. Hamar megértettem magányát. Ha tényleg olyan volt, amilyennek előttem mutatta magát, nem csodálkoztam rajta, hogy nem találja a helyét a tisztavérűek között. Bár önző dolog örülni más nyomorának, mégis némi megkönnyebbüléssel töltött el a tudat, és egy parányit kevésbé idegeskedtem azon, hogyan fogok ismét beilleszkedni.

Gyalog tettem meg az utat hazáig. Ritkán közlekedtek a járatok az éjszaka közepén, taxira pedig nem akartam költeni, mivel egyelőre nem sok pénzt hoztam magammal. Fogalmam sem volt, mihez fogok kezdeni, ha nem férhetek hozzá szüleim vagyonához. Biztos voltam benne, hogy Vito finanszírozná az ittlétemet, de ez szóba sem jöhetett.

Szándékosan a hosszabb utat választottam: végigsétáltam a holdfénytől szikrázó Moldva partján, majd áthaladtam a Károly-hídon a túlsó partra. Magam is meglepődtem, hogy az éjszaka közepén, a mindig rajta nyüzsgő turistáktól mentesen milyen barátságtalan hely is valójában. Fölém magasodó szobrai minden egyes mozdulatomat figyelték, és úgy éreztem, szigorúan ítélkeznek tetteim felett, mintha csak a purgatóriumban vetnék számot egész életemről. Sebes léptekkel haladtam el közöttük.

Nagyjából másfél órát bandukoltam a kietlen utcákon, de nem bántam a testmozgást, jót tett feszült idegeimnek. Azonban épphogy ellazultam, úgy tűnt, újabb próbatételnek kell elébe néznem. Vito várt rám a kovácsoltvas kapunak támaszkodva. Szeme már messziről vörösen csillogott a bejárat előterét övező sötétségben. Reménykedtem benne, hogy nem lesz állandó szokása ilyen váratlan látogatásokat tenni nálam, és hogy az én izmaim sem ugranak azon nyomban görcsbe, amint megpillantom őt.

– Szóval Masud. Nem is olyan rossz választás – mondta köszönés helyett.

– Mindenről tudomást szerzel, ami az Akadémián történik? – kérdeztem közönyösen, és megálltam a kapu előtt én is. Nem akartam beinvitálni a házba.

– Mindenről – vigyorgott. – Mint ahogy arról is, mennyire odavan érted az a fiú, és mennyire nem kedvel engem. Ezt még az előnyödre fordíthatod.

– Nem fogom kihasználni egy tizenöt éves srác érzéseit.

– Pedig kénytelen leszel. Vagy talán elfelejtetted, miért vagy itt? – komorodott el arca. Dacosan fontam keresztbe karjaim magam előtt parancsoló hangnemét hallva.

– Azt mondtad, rám bízod, hogy birkózom meg a feladattal. Hogy nem akarsz befolyásolni.

– Miért, talán azt hiszed, nem használod ki őt máris?

– Ez nézőpont kérdése – vontam meg a vállam. Volt igazság abban, amit mondott, húzódtak hátsó szándékok a mai beszélgetésünk mögött, de ettől még tényleg szimpatizáltam Masuddal, és egyáltalán nem állt szándékomban elhúzni előtte a mézesmadzagot kisfiús rajongását látva. Legalábbis ezzel nyugtattam magam. – Jobb lesz, ha hanyagoljuk a témát. Minek köszönhetem a látogatásodat?

A vámpír ellökte magát a kaputól, és közelebb sétált hozzám. Szemem előtt hirtelen felderengtek a tegnap hajnal szégyenteljes történései, és ismét elátkoztam magam gyengeségemért. Szerettem volna örökre megfeledkezni róla, de akárhányszor csak Vito tekintetébe néztem, látni véltem, hogy ő is pontosan ugyanarra gondol, mint én.

Annak idején, egy naiv, tudatlan kislányként meg sem fordult a fejemben, hogy ha majd nagyok leszünk, mi mindent fogunk művelni a férfival, akivel eljegyeztek. Amit akkor a vámpír iránt éreztem, plátói szeretet volt csupán, mely egy álomképként lebegett a távolban, és arra várt, hogy egyszer csak valósággá váljon. Hát most valósággá vált, de minden magasröptű érzelem nélkül, egy ösztönöktől hajtott csupasz anyagiság vált belőle, egy testi érintkezés, semmi több. Nem mintha Casablancában több mindent éltem volna át az emberekkel, akikkel lefeküdtem, nem is vágytam többre, de hogy ennek Vitóval is be kellett következnie, egy újabb, fájdalmas bizonyítéka volt annak, hogy soha semmi nem lehet már a régi.