Nevem, Leharova

11. Fejezet

A legnagyobb jóindulattal is szörnyen néztem ki reggel. Arcom még egy északi vámpírhoz képest is sápadt és beesett volt, szemeim alatt sötét karikák éktelenkedtek. Féltem, hogyha így látnak majd az emberek, anélkül is megijednek tőlem, hogy tudnák, vámpír vagyok. Ugyanakkor egyáltalán nem lepett meg ábrázatom, nem hiába mondtam le arról már réges rég, hogy embervért igyak.

Minden egyes porcikám tiltakozott az ellen, hogy kilépjek a fényre, de erőt vettem magamon, és arcomba csapva napszemüvegemet elindultam a városba. A taxi bő húsz perc múlva tett le egy főúton, melytől alig pár lépésnyire volt az utca, amit kerestem. Bár a nap elé hamarosan szürke felhők kúsztak, még így is vakított a délelőtti világosság, és szokatlan izzadtságcseppek gyöngyöztek hajam tövében, amint a házak felé tartottam. Bőröm égett és viszketett az allergiától, és én ismét casablancai tartózkodásom legelső napjaiban éreztem magam, amikor annyi nehézséget jelentett számomra az ottani hőség és fény.

Megváltásként ért, amikor végre elértem a tízemeletes, batár panelházakat, melyek között feketefenyők biztosítottak némi hűvös félárnyékot. A közép-európai, szocialista épületek hangulata mit sem változott az a néhány év alatt, amíg távol voltam. Bár igaz, új külsőt kaptak, a szürke vasbetont játékos színekkel töltötték meg, de a kizárólagos szükségszerűség, mely alakította őket, számomra még mindig egyfajta örömnélküliséget hordozott magában. Mégis furcsa, megmagyarázhatatlan kötelék fűzött hozzájuk. El sem tudtam volna képzelni Prágát nélkülük, lételemei voltak a városnak a lakótelepek, melyek annyi embernek biztosítottak olcsó és praktikus lakhatást. Látva őket nosztalgia fogott el egy olyan kor iránt, melyben én még meg sem születtem.

Gondterhelten sóhajtottam fel, amint számba vettem, hogy legfeljebb hány házba is kell bejutnom, és kérdezősködnöm. Sokkal egyszerűbb lett volna minden, ha nem kellett volna titokban tartanunk a nyomozást, hanem Vito a kapcsolataival bármit napok alatt kideríthetett volna. De nem bízhattunk senkiben. Még egymásban is alig.

Letörölgettem az izzadtságot arcomról, és kihasználva egy éppen kijövő lakót az egyik házból, mosolyogva köszöntem neki, és a lehető legnagyobb természetességgel beléptem a linóleumszagú előtérbe mögötte. Először szemügyre vettem a bádogpostaládákra írt neveket, majd miután sehol sem találtam egy Mendezre utaló jelet sem, fogtam magam, és kiválasztottam a legrégimódibbat, és becsöngettem az ahhoz tartozó lakásba. Ahogy sejtettem, egy madárcsontú, ősz hajú, hetven körüli nő nyitott nekem ajtót, és gyanúsan méregetni kezdett engem: az idegent.

Olcsó mesét találtam ki. Egyetemistának adtam ki magam – ami végülis nem állt messze az igazságtól –, és egy interjúról hadováltam a Prágában letelepedett külföldiekről a kulturális antropológia órára. Mendezzel pár hónappal ezelőtt futólag találkoztam egy helyi közértben, ahol elbeszélgettünk, és csak azt tudom, hogy errefelé lakik vagy lakott, na meg a vezetéknevét.

– Nem ismerek itt ilyen nevű férfit – felelte mogorván az asszony, és bár látszott rajta, hogy nem vette be teljesen a szövegemet, tudtam, hogy nem hazudik. – Próbálja meg két emelettel feljebb a hetvenegyes lakásban. Az a nő mindent tud, ami ebben a házban történik.

De ő sem tudott semmit Mendezről.

Nem voltam benne biztos, hogy én tudom-e, mire vállalkoztam, amikor egy óra múlva már a nyolcadik házból fordultam ki eredménytelenül. A nap eközben csak még feljebb vándorolt, még erősebben sütve át a fátyolfelhőkön, még elviselhetetlenebbé téve számomra a kintlétet. Ismét az émelygés kerülgetett, így leültem pihenni az egyik fenyő alatti padra, még mielőtt szégyen szemre vért hányok az utcán, minden piacról hazatérő idős legnagyobb megbotránkozására. Hányingerem ellenére azonban mégis éhes voltam, és bár hoztam magammal némi folyadékot, nem mertem belekortyolni. Semmi másra nem vágytam jobban, minthogy elfüggönyzött ablakok mögött párnára hajtsam a fejem. Már tudtam, hogy ostobaság volt erőltetnem ezt a napot, de késő volt visszafordulni.