Ezen a nyáron a tengeren töltünk négy napot a családdal. Ez a harmadik napunk itt. Negyed órával ezelőtt érkeztünk a partra, de apa elfelejtette elhozni azt a piros videókameráját, és most éppen vissza kell mennünk a partról a szálláshelyre. Anyával megyünk vissza érte, most éppen fiúügyeket beszélünk meg. Amíg anya beszél, valami különöset tapasztalok a levegőben. Az izzasztó napsütés fokozatosan elrebben, és erős szél támad fel. Beborul az ég, pár másodperc elteltével, a leggonoszabb szürke árnyalat veszi át az uralmat az ég felett, és hátrafordulok.
Belém fagy a vér. Félek. Ne, ne, ne ez nem lehet. Ez a legnagyobb félelmem. Nem válhat valóra. Pont most nem, amikor minden kezd jóra fordulni. Könyörgöm ne!
Óriási hullámokat látok a távolban,amik kezdenek nem annyira távolinak tűnni. Szeretem a vizet, de sosem tudtam megtanulni úszni. A testem tele feszültséggel és aggodalommal.
Rápillantok anyára. Az arca teljesen nyugodtnak tűnik. a hangjából is béke áramlik:
-Ne aggódj szívem. Ha meghalunk, emlékek maradunk.
Nem tudok válaszolni neki. Zavarodottság van bennem és félek, továbbra is félek. Nem tudom felfogni, amit mond, és sokkal jobban lefoglal a felénk áramló hatalmas víztömeg. Ez nem is cunami. Ez valami sokkal nagyobb. Ez maga a világ összes búja hullámok testébe bújva.
Itt van. Ideért. Most meg fogok halni? Anya egy utolsó mosolyt villant rám, és elborít minket a víz. Olyan erősen csap meg, hogy kitépi anya kezét az én kezemből. A francba, miért nem szorítottam jobban? Miért nem fogtam eléggé? Miért nem kapaszkodtam belé jobban az utolsó pillanatban?
