Egy élet veled, és egy másik nélküled|✔️

7|🇮🇹

Rosa Ragazzi
2019 augusztusa

—Szia gyönyörű menyasszonyom!—köszöntött, épp ahogy betoppantam az ajtón.

—Szia!—engedtem el egy kamu mosolyt.

—Valami baj van kicsim? Feszültnek tűnsz.—gyanakodott. Nem tudtam hangot kiengedni a torkomon, válaszként a szemébe sem néztem.

—És Constans? Nem érte mentél el? Hát hol hagytad?—kereste a hátam mögött, és még mindig mosolygott lágyan. A szívem megenyhülni készült ettől a jóképű fiatalembertől.

Nem gondolkodva, hirtelen megszüntettem a köztünk levő távolságot, s az ajkára tapadtam. Heves csókcsatába kezdtünk. Mosolyra biggyesztette ajakit, mikor elváltunk egymástól.

—Szeretlek!—mondta a homlokát neki nyomva az enyémnek. -Itt a remek alkalom Rosa- mondta egy hang bennem. Őszintén, erre nincs remek alkalom.

—Charles...—vettem el a homlokom, ezzel kellőképpen felhívtam a figyelmét. —Én...én, mondani szeretnék valamit.

—Hát mond.—mikor jobban megfigyelt elkomolyodott, s feltűnt neki aggodalmam.—Héj kicsim, mond bátran. Nincs olyan gond amit mi ne tudnánk mego...—mondani valóját félbe szakítottam, ugyanis ez csak egyre jobban gyötörte az így is vérző szívem.

—Ez nekem nem megy.—vettem el a kezem róla, és a gyűrűmet kezdtem el birizgálni.

—Micsoda? A házasság? Nem kell még összeházasodnunk. Várhatunk vele.

—Nem, nem. Nem érted.

—Hát nem. Kérlek magyarázd el.—jött egy kissé idegbe ő is.

—Charles, én ezt nem akarom. Nem akarom, veled.—húztam le a gyűrűt az ujjamról. S csak arra tudtam nézni.

—Rosa, miről beszélsz?—nézett rám értetlenül.—Eddig csak ezt akartad.

—Mostmár nem ezt akarom.—nyújtottam át neki a gyűrűt.

—Rosa!?

—Kérlek, ne nehezítsd meg még jobban.—tettem le a keze helyett a pultra a kis ékszert. Nem kapott levegőt, de én sem. Hátat fordítva neki beviharoztam a szobánkba, s elővéve egy bőröndöt elkezdtem megtölteni azt a ruháimmal. Charles sok ideig a konyhában ült a gyűrűvel a kezében, s csak merengett. Ohh bárcsak elmondhatnám neki, hogy ez nem az ő hibája, és, hogy ő mindent tökéletesen csinált.

Mire végeztem nagyjából a pakolással, felegyenesedtem a csomagjaimtól. Légy erős Rosa, és ne sírj - ismételgettem a lelkemnek.

—Miért?—ért a fiú mögém, mikor már a kijárathoz húztam a bőröndöket.

—Nem kell mindenhez indok.—mondtam, mintha fél vállról venném.

—Hm.—engedett el egy béna mosolyt.—Azért ehhez csak kéne. Vagyis nem ártana. Nem gondolod?

—Legyen elég, hogy nem működött ez számomra.—s lenyomtam a kilincset, ezzel hátat fordítva a pilótának. Reménykedtem, hogy nem kell visszafordulnom, de ez meghiúsult, mikor elkapta a kezem.

—De ez nem elég. Rosalia, miért?—mérgelődött, s indulatos volt. Könnycseppek gyülekeztek a szemében a fájdalomtól.

—Engedj már el!

—Nem tudlak!—szinte üvöltöttünk egymással.

—De én szeretlek!—mondta, s azt hittem megszakad a szívem.

—Majd elmúlik!—csinàltam úgy, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne kimondani, de közben a szívem majd megszűnt létezni. Igaz, jobban hasonlítok apámra, mint azt gondoltam.

—Akkor nézz a szemembe Rosalia Ragazzi, és mond azt, hogy nem szeretsz!—újra megállított. Ez az amit nem akartam neki mondani, de most kénytelen leszek, hogy örökre távol tartsam magamtól, és attól az átkozott családomtól. De legalább ezzel megvédem Őt.

—Én már nem szeretlek Charles Leclerc.—néztem a szemébe, s hazudtam. Hogyne szeretném? Ő életem szerelme, és mindig is ő lesz. A szorítása a karomon megszűnt, s lefagyva bámult ràm, a könnycseppei eltűntek, s felváltotta a mérhetetlen düh.

Elsétáltam, s ő már hagyta. Mikor már nem látott, engedtem az érzéseimnek, s fájdalmas sírásban törtem ki. Sírtam hazáig. Majd a kocsi megállt a bejárati ajtónk előtt, s ott már várt életem megkeserítője; az apám.