Egy élet veled, és egy másik nélküled|✔️

16|🇲🇨

Rosa Ragazzi
2022 március

Charles úgy került, ahogy csak tudott. Végülis én akartam ezt, de akkor miért ilyen rossz érzés, hogy nem látom? Volt lehetőségem gondolkozni, Charlesen, és annyiszor megfogadtam, hogy elé állok, s elmondom az igazat, de aztán valami belül mindig megállított.

Már majdnem egy hónapja nem láttam, s a lánya sem volt nálunk. Csak az oviban játszottak Constanssal. Ha véletlen ő jött a lányáért az oviba, akkor be sem sétált, csak szólt a lánynak, hogy hozza a cuccát. Fáj, kár tagadnom. Pedig már múltkor testi érintések voltak köztünk. Nem engedem, csak úgy bárkinek, hogy megfogja a combom... Neki elkezdődött a forma1-es szezon, s már túl volt két versenyen.

Egy nap megint nem jött senki sem Oliviaert, s Charlest sem értem el. Ezért írtam neki egy üzenetet, hogy haza vittem a lányát, csakhogy ne rémüljön meg.

A lányok kezét fogtam, úgy sétáltunk haza. A lépcsőházban minden a megszokott volt, míg addig, míg az én ajtómhoz nem értünk. Nyitva volt...

- Lányok! Ti most csücsüljetek le! - mutattam a folyosó végén levő kanapéra.

Remegtem, annyira féltem, ahogy beléptem az ajtón. Minden össze verve, s törve volt. Semmi sem maradt a helyén, vagy egyáltalán egyben. Tudtam, hogy kinek a műve, de nem számítottam rá, hogy még itt találom. Alexandro egyik embere... aki amúgy is bántott volna, de most okot is adtam rá.

- Kicsi lány! - kapta el a torkom, s úgy emelt fel. Alig kaptam levegőt. - Biztos vagy te ebben a döntésedben? - célzott a férjem elhagyására. - 1 heted van haza jönni, különben apád segít benne. - nevetett. Nem hiszem el, hogy az apám is benne volt ebben. Undorító alak. Hánynom kell tőle. Elengedett a kigyúrt pasas, s a térdemre estem. Már épp kifele sétált, s ennyivel meg is úsztam volna, ha nem szólalok meg.

- Annyira jellemző... Nem jön el, csak elküldi az egyik emberét. Micsoda férfi... - ez a megnyilvánulásom, elég is volt a testőrnek, aki amúgy is Alexandrot isteníti. Vissza fordult, s felemelte az állam.

- Megkért rá, hogy ne bántsalak. De úgyse tudja meg. - azzal a lendülettel bevert egyet, mire én elterültem a földön. Ott még egy párszor belém rúgott. Egy hatalmas, elégedett mosollyal sétált ki, ahol észre vette a lányokat. - Milyen szép arcuk van. De kár lenne, ha valami bajuk esne... - ezután a lépcsőn sietve távozott. Hallottam a cipője kopogását a lépcső fokain, majd egy másikat, ami felfele tart. S meghallottam a hangját.

- Lányok! - hallottam a folyosóról beáramló hangot. - Hol van Rosa? - kérdezte tőlük. Tudtam, hogy befog jönni, ezért igyekeztem felállni, az óriási fájdalmaim ellenére is.

- Rosa! - jött be a lakásba, ahol a szenvedő testemet egyből észre is vette. - Jól vagy?

- Igen! - próbáltam megerőltetni magam, s felállni, de a testem minden szegletén óriási volt a fájdalom. De ő megtámasztott.

- Ne erőlködj! . - aggodalom csillant meg a szemében. Nem kérdezte, mert biztos volt benne, hogy az apám műve. Pedig, ha tudná, hogy kié, azt hiszem egy világ törne össze benne. - Elviszlek titeket innen! - emelt volna fel, de én megállítottam.

- Várj! Nem akarom, hogy így lássanak. - biccentettem a folyosó felé, ahol a lányok voltak.

- Ne aggódj! Majd anya elviszi magához őket. - s már hívta is az említett nőt. Kis időn belül itt is volt, s Charles gyorsan lerázta, a két lánnyal együtt. Addig volt időm felmérni a károkat odabent.

- Na gyere ide! - vett fel karjaiba, s olyan jó érzés volt ennyire közel lenni a mellkasához ismét. Túl jó is...

Magához vitt, s lefektetett a kanapéra, betakart, s lejegelte az arcom. Gondoskodott rólam.

- Még mindig nem főzök finom teát. De tessék. - nyomott a kezembe egy gőzölgő bögrét, s leült mellém. - Elárulod, hogy miért tette ezt apád? - nézett szemeimbe, pont úgy mint régen

- Nem apám volt... - elakadt a szavam. Nem tudtam, hogy mondjam ki.

- Hanem? - lepődött meg, s még kíváncsibb lett a tekintete. Szedd össze magad Rosa- mondogattam magamban.