Fear Of Everyone - Taekook -

One⏳

-When i wake up I'm afraid somebody else might take my place-

Jungkook pov.

Ez a nap sem indult másképp mint az összes többi. Minden nap ugyanaz a körforgás. Felkelni, suliba menni, ahol igazából nem csinálok mást alváson, rajzoláson, és az emberek szivatásán kívül, majd suli után lógni a barátaidnak nevezett idiótákkal kik csak a hírneved és a kinézeted miatt állnak veled egyáltalán szóba, majd hazajönni, és ha eszembe jut akkor néha tanulni sem ártana.

Mégcsak 18 éves vagyok de már most beleuntam az életembe, pedig nekem még nem is annyira unalmas mint egyeseknek, kik csak a könyv fölé görnyedve magolják a sorokat feleslegesen, ahelyett, hogy inkább kiélveznék az életet, és úgy élnének meg minden egyes napot, mintha az lenne az utolsó.

Sosem voltam az a tanulós fajta bevallom, de mióta apám meghalt, még annyira sem tudott érdekelni, mint előtte. Pár éve még egy életvidám, kedves srác voltam, ki az apjával naphosszat járt kosarazni és focizni, de ennek két évvel ezelőtt lett vége, mikor egyik este telefonáltak a kórházból, hogy nem tudták megmenteni, súlyos tüdőrákba elhunyt.

Onnantól számomra minden megszűnt létezni, és ennyi év után sem sikerült elengednem a történteket. A suliba maximum csak annyit vettek észre, hogy rohamosan kezdett romlani az átlagom, egyre zárkózottabb lettem, és a fájdalmamat másokon vezettem le, pedig általában meg sem érdemelték.

Az akkori barátaim otthagytak, mondván nekik nincs szükségük egy depressziós, toxic barátra, ki egész álló nap csak lenéző és flegma velük. Most így visszagondolva nem hibáztatom őket ezért, hiszen nem mondtam el az okát ennek a hirtelen változásnak, valóban borzalmasan viselkedtem velük, erre nem használhatom fel azt mentségként, hogy meghalt az a személy ki számomra a világot jelentette.

Ezután egy elég rossz társaságba keveredtem, és lassan de olyanná váltam mint ők. Egy érzéketlen bunkóvá, akinek az első a csajozás, ivás, és nem létezik olyan fogalom számukra, hogy tanulás. Sajnos túl későn vettem már észre ezt, de senki nem ébresztett rá, hogy abba kéne hagynom ezt az életmódot.

Anyámmal az alapvetően sem túl fényes kapcsolatom, mégjobban megromlott, főleg miután egyszer rajtakapott füvezni a szobámban. Ő a fájdalmát a munkába temette, és szinte egész álló nap dolgozott, hogy eddig se legyen otthon, és tudjon ezen agyalni.

Nem hibáztatom őt se, mindenki máshogy próbál felejteni, de ezzel együtt engem is elfelejtett. Ott álltam egy elveszett tinédzserként aki szeretetre, figyelemre és megértésre vágyott, aki vigaszt várt valakitől, talán legjobban az anyukájától, hiszen ő érti meg őt a legjobban, de nem kapott.

A tanárok nem sajnáltak meg, nem értették meg, hogy egyszerűen nem tudok koncentrálni, ugyanúgy bevágták az egyest bármiféle együttérzés nélkül. Nem azt vártam el tőlük, hogy ne osztályozzanak, csak ne direkt engem feleltessenek, vagy legalább adják meg a kegyelem kettest amivel áttudok menni. De nem, ugyanúgy megbuktattak 11.-be így már másodjára taposom ezt az évet.

                   ::::::::::::::::::

Max hangerőre feltekerve a zenét fejhallgatómon vártam a buszra, ami elvisz abba az iskolának nevezett börtönbe. Vannak olyan napok mikor csak szimplán nem megyek be, vagy ha nem is, de az első pár órát kihagyom, és inkább alvásra szánom, de a tanárok már így is rámszóltak, hogy jó lenne ha nem hiányoznék annyit, hiszen akkor újra évet kéne ismételnem, amit már nem hogy én de a tanárok sem akarnak, így mostmár muszáj vagyok sűrűbben bejárni, ha nem akarom túllépni a maximum hiányzások számát.

Fekete bakkancsommal rugdosva egy követ vettem egy mély lélegzetet, majd felnézve megláttam az egyre csak felém közeledő bűnronda sárga buszt, ami előttem lefékezve csapta ki az első ajtót. Fellépkedve a lépcsőfokokon, néztem körül hátul egy üres helyet keresve, amit a busz végén lévő sarokba meg is találtam.

Ledobva magam oda, raktam lábam közé fekete táskámat ami csörgött a rajta lévő kitűzőktől. Szerencsére a buszon alig voltak, ami fura egy átlagos sulis napon, de a többség az ezelőtti busszal megy, amivel nem kési le az óra első 10 percét, de őszintén nekem sokkal jobban megéri egy olyan busszal menni ahol alig vannak minthogy tömegnyomorba utazzak, ahol megmozdulni nem bírok.

Fejemet az ablaküvegnek döntve néztem ki az üvegen a ködös, késő novemberi tájat figyelve. Ez az egyik kedvenc évszakom, nemvéletlen, hogy a ruhatáram sem éppen nyárra lett tervezve, hiszen fekete pulcsikon, gatyákon és ugyanilyen színű bakkancsokon kívül nem lehet nagyon mást találni. Nem épp vagyok egy színes egyéniség de nekem legalább van stílusom.

Ha az emberek rámnéznek, nem feltétlen a 'kedves' meg a 'vidám' jelző jut eszükbe tekintve, hogy egyik kezemet végig tetoválások borítják, ajak és szemöldök piercing díszeleg arcomon, hosszabb fekete kicsit göndörebb szembelógó hajam van, és tele vagyok aggatva láncokkal és gyűrűkkel.

Mindenesetre viszonylag jól nézek ki, amit mások is észrevettek, bár ennyire drasztikusan egy éve változtam csak meg, mikor lecseréltem a ruhatáramat és televarrattam a karomat.

Ezzel együtt a magatartásom is gyökerestül megváltozott, főleg az új ''barátaim'' hatására. Már nem voltam egy közkedvelt személy a többi diák szemében, de nem is akartam az lenni. Hamár nekem fáj nekik is fájjon, nem akartam senkinek sem egy jó napot szerezni, miután már nekem se lehet egy se.

Önző lettem és érzéketlen a többiek szemében, de míg mindenki csak került én belül segítségért kiáltottam de senki nem vette ezt észre, talán nem is érdekelte őket megváltozásom oka.

Senki nem tudja, hogy apukám elvesztése miatt lettem ilyen, hiszen nem is akartam, hogy megtudják. Akkor meg csak jöttek volna a sajnálkozó és szánakozó tekintetek, de én nem a sajnálatukat akartam, hanem valakit akinek elmondhatom a problémámat, és elmondhatom, hogy miért lettem olyan amilyen.

Talán kevésbé fájt volna ez az egész ha nem hagy mindenki magamra, pont mikor a legnehezebb korszakomat éltem. Vagy még mindig élem. Ez részben az én hibám is, hiszen akkor nem csak magamat, hanem másokat is elhanyagoltam, de ha igaz barátaim lettek volna akkor megértették volna, hogy csak időre és megértésre van szükségem nem?

Ezt már soha nem fogom megtudni, mindenesetre még mindig várok egy olyan személyre aki átlát ezen és valóban megakar ismerni. Nem, nem felszínesen, hanem azt a Jungkookot akarja megismerni, aki még mindig vágyik a szeretetre és törődésre, és próbál kimászni ebből egy segítőkezet várva, hogy valaki észrevegye segélykiáltását majd kihúzza ebből a mélyből mely beszippantotta őt.

                  ::::::::::::::::::::