Végtelen éjszakák

15.A vallomás I.

Haneulnek sikerült valamennyire összeszednie magát, mielőtt kilépett a mosdó ajtaján, de mikor visszaért az asztalhoz, és végignézett a mosolygó társaságon, úgy érezte képtelen egy percnél is tovább ott maradni anélkül, hogy elbőgné magát.

-Yoongi - nézett le rá. - Azt hiszem kimegyek egy kicsit levegőzni.

-Minden rendben? - kérdezte Yoongi aggódva.

-Igen, csak egy kicsit fáj a fejem - mondta, és végülis ez volt az igazság.

-Jól van. Ne menjek veled? - fürkészte a lány arcát.

-Nem kell - felelte gyorsan Haneul.

A táskáját magához szorítva, sietős léptekkel indult kifelé, és szinte érezte a hátán Jimin szúrós tekintetét.

Az áprilisi estébe kilépve azonnal hideg szél süvített az arcába, belefújva az esőcseppeket a szemébe. Muszáj volt némi friss levegőt szívnia, még az sem érdekelte, hogy másodpercek alatt esőcseppek ezrei hagynak foltot a bőrén és a ruháján. A buszmegálló előtt aztán fáradtan, remegve huppant le a padkára, és könnyáztatta szemekkel bámulta a kihalt utcát. A fejében gondolatok tömkelege cikázott, kérdések vetődtek fel a szemei előtt, és egyikre sem talált választ. Jimin lett volna az a fiú...? Talán nem kellett volna visszajönnie. Na de akkor Yoongi...Kit érdekel Yoongi?! Nem, nem. Yoongit meg kell védeni. Na de mégis mitől? Lehet, hogy éppen saját magától kéne megmentenie.
A gondolat nem igazán üthetett szöget a fejébe, mert akkor A bár ajtaja hirtelen kinyílt, és egy alak sziluettje bukkant fel az ajtóban. Haneul hunyorogva próbálta kivenni a mozgó alakot, és lélegzetvisszafojtva vette tudomásul, hogy Jimin az. A fiú körbenézett, hagyta, hogy az eső eláztassa, mielőtt a háta mögül elővéve a esernyőjét a feje fölé tartotta volna. Haneul öntudatlanul igyekezett összehúzni magát, olyan kicsinek mutatkozni, amilyennek csak tud. Persze ez nem sikerült, Jimin azonnal észrevette, és lassan megindult felé. Haneul félt, talán maga sem tudta, pontosan mitől.
Mikor Jimin megtorpant előtte, nem mert felnézni, egyre csak a víz tócsákat bámulta a cipője alatt.

-Megfázol - szólalt meg végül Jimin, és Haneul némi aggodalmat vélt felfedezni a hangjában, ami egyszerre nyugtatta meg és rémítette halálra. - Gyere vissza, Yoongi aggódik érted - folytatta Jimin, miután ő nem válaszolt.

Haneul pár pillanatig hezitált, mielőtt elszántan megemelte a fejét, és egyenesen belenézett Jimin smaragdként csillogó szemeibe. Mintha csak egy tükörbe bámult volna. És az talán nem is baj. A saját tükörképéhez könnyebben beszél az ember. Még akkor is, ha valójában saját magunkkal szembenézni a legnehezebb.

-A lány... - kezdte Haneul, de elcsuklott a hangja.

-A barátnőm volt - fejezte be Jimin helyette. - És Jungkook húga.

Haneul a száját összeszorítva idegesen bólintott, és hevesen megtörölte az esőtől és könnyektől áztatott arcát.

-Sajnálom - mondta Haneul suttogásnál is alig hangosabban, habár tudta, hogy ez az egy szó mit sem ér.

-Yoongi nem tudja, igaz? - kérdezte Jimin halkan, de még az esernyőn kopogó esőcseppek sem tudták elnyomni a hangját. Haneul nem válaszolt, Jimin viszont azonnal tudta ez mit jelent. - Te mondod el neki vagy én?

-Én nem... - rázta Haneul a fejét, de Jimin közbevágott.

-Kapsz egy napot, hogy megtedd. Ha nem teszed, én fogom - közölte ellentmondást nem tűrő hangon. Azzal megfordult, és visszasétált A bárba.

Haneul tudta, hogy nem sírhat tovább, hogy nem teheti ezt sem önmagával, sem senki mással. De még saját magának sem merte bevallani, amit tett, nemhogy másnak. Nemhogy Yoonginak. És talán Yoonginak igaza volt. Hogy csak saját maga miatt titkolózik. Mert félt, hogy Yoongi majd meggyűlöli, megveti, és soha többé nem akarja majd látni. De nem élhet örökké rejtegetve a titkot. Most már semmiképpen sem.
Durván megdörzsölte az arcát, és feltápászkodott a hideg földről. Még ma éjjel elmondja Yoonginak. És bár nem örült neki, hogy elrontja majd a fiú jókedvét, tudta, hogy nincs választása. Talán soha nem is volt.