Végtelen éjszakák

16.A vallomás II.

Miután Haneul visszatért a többiekhez, megpróbált a legkevesebb érzelmet produkálva ülni Yoongi mellett, de neki közel sem ment olyan jól, mint Jiminnek. A fiú önfeledten nevetett, és az arcán nyoma sem volt sem fájdalomnak, sem meggyötörtségnek, semmi olyasminek ami Haneul arcán talán őszintén tükröződött egész éjjel, mégsem tudott ellene semmit tenni, hiába próbált. Yoongi ezt vagy nem vette észre, vagy csak nem akarta tudomásul venni, mindenesetre nem vetette Haneul szemére a szótlanságát és fancsali ábrázatát. Amikor aztán hajnali kettő körül elköszöntek egymástól, Haneul úgy érezte megszakad a szíve.

-Hívok egy taxit - állt meg Yoongi az út szélén, a füléhez emelve a telefonját, Haneul pedig csak csendben bólintott, bár ezt Yoongi nem láthatta.

Az eső már nem esett, viszont hihetetlenül hideg volt. Mindketten dideregve ácsorogtak az esőáztatta út szélén, és csupán az utcai lámpák szolgáltattak némi fényt a komor áprilisi éjszakában. Yoongi azonnal észrevette Haneul mennyire didereg a vékony farmerkabátjában, így hát a torkát köszörülve lépett mellé, kissé hezitálva, mintha az első randijukon lennének és nem a sokadikon.

-Gyere ide - tárta szét a karjait végül, mélyen belebámulva a smaragdszemekbe. Haneul szemei hatalmasak voltak, akár egy kisbabáé, és ahogy ránézett, Yoongi egy pillanatra elbizonytalaondott és azt hitte Haneul elutasítja majd. De nem ez történt. Haneul határozottan odalépett hozzá a fejét a mellkasára hajtva lehunyta a szemét, miközben Yoongi esetlenül, ám mégis megkönnyebbültségtől telve magához ölelte.

Haneul nagyon igyekezett azon, hogy még véletlenül se sírja el magát, mert az az egész folyamatot felborítaná, amit eltervezett magában. Titkon élvezte, hogy végre egyszer ő lehet olyan, mint egy kisgyerek, és nem neki kell Yoongit vigasztalnia. Talán önző volt. Talán nem. De egy röpke pillanatra, amíg a fiú szívdobogását hallgatta, elfelejtette, hogy éppen összetörni készült azt.

Nagyon szívesen ottmaradt volna még, a fiú szoros ölelésében, elbújva a világ, és a felelősségek elől. De a taxijuk megérkezett, és ki kellett bontakozniuk az ölelésből. Szótlanul ültek be a kocsi hátsóülésére, és egész úton csendben ültek, egymás kezét fogva.

A házhoz érve aztán Yoongi kifizette a fuvart, Haneul pedig a kapualjban várta be. Csendben felballagtak a lakáshoz, és mikor beléptek az ajtón, Yoongi egyenesen a hálószobába lépett, és lehuppant az ágyra.

Haneul megállt az ajtóban, és nagyot sóhajtva Yoongira emelte a tekintetét.

-Beszélnünk kell - mondta ki végül, és még őt magát is meglepte, hogy nem remegett meg a hangja.

-Minden rendben? - sandított rá Yoongi aggódva. Egyből érezte, hogy valami nem stimmel, és a lelke legmélyén valahol tudta, hogy ezután már semmi más nem fog.

-Nem - vágta rá a lány gondolkodás nélkül. - Azt mondtad, pár órával ezelőtt, hogy azért nem mondom el, miért mentem el két éve, mert magamat féltem a következményektől és nem téged próbállak védeni. Az az igazság, hogy valamelyest mindkettő igaz. De elsősorban valóban magamat védtem. Most már hiába.

Yoongi szólásra nyitotta a száját, de Haneul megrázta a fejét és folytatta:

-Elmentem, hazamentem, mert féltem önmagamtól. Én...aznap este kicsit többet ittam a kelleténél, mégis kocsiba ültem. Életem legnagyobb baklövése volt, és ha visszafordíthatnám az időt, egyetlen szó nélkül megtenném. Nem miattad mentem el, Yoongi. Nem azért, mert már nem szerettelek. Túlságosan is szeretlek, ezért megpróbáltalak megmenti magamtól.

-Mit tettél, Haneul? - préselte ki a szavakat magából Yoongi, és a hangja úgy remegett, mint még soha.

-Én nem akartam - kezdte Haneul rögtön. - Nem direkt volt, nem akartam - ismételte elcsukló hangon.

-Mondd már ki, az istenért! - üvöltötte Yoongi, mire Haneul összerezzent. Nyilván az a pár ital vette el Yoongi eszét ennyire, máskülönben józanul sosem kiabált volna így.

-Megöltem valakit! - üvöltött fel Haneul is, majd szinte azonnal a szája elé kapta a kezét. Az oly gondosan elfojtani próbált sikoly most felszínre tört és egyenesen a Yoongi feje felett lebegő buborékot vette célba. És a buborék kipukkadt. Egyenesen Yoongi nyakába ömlött a tartalma, az a sok évnyi elfojtott sikoly, a rejtegetett gyűlölet, a titkok elviselhetetlen súlya és Yoongi egyszerűen megtört alattuk.

A tekintetét Haneulre emelte, a lány könnytől csillogó szemeire, és hirtelen nem tudta, hogy mit tegyen. A keze ökölbe szorult, és forrt a vére az alkoholtól, nem tudott tisztán gondolkodni és utálta, hogy Haneul pont ezt az alkalmat választotta, hogy elmondja.

-Ki volt az? - kérdezte végül.

-Én...nem ismertem, esküszöm. Csak arra emlékszem, hogy egy fiatal lány volt az... - hebegte. - Egy halvány folt, mielőtt az autónak ütközött.

-Megpróbáltál segíteni rajta? - kérdezte Yoongi kimérten, habár sejtette a választ. Sőt, úgy vélte tudja. Ismerte a történetet.

Haneul nem válaszolt, csak meredt Yoongira, az ajkába harapott, és könnyek szántották végig az arcát.

-Szóval csak úgy elhajtottál, mint egy rohadt ribanc? - köpte, és Haneul szeme meg sem rebbent a jelző hallatán.

-Ittam, nem voltam eszemnél, és láttam, hogy Jimin látott... - hirtelen elharapta a mondatot.

-El sem hiszem, hogy a barátnőm baszta el a kocsijával Jimin barátnőjét - Yoongi fel-alá járkált a szobában, ahol vágni lehetett a feszültséget.

-Yoongi, kérlek...

-Te engem ne kérj semmire! Jimin tudja, hogy te voltál, igaz? - nézett a lányra, mire ő aprót bólintott. - És azért mentél el, hogy ne derüljön ki, hogy egy gyilkos vagy? - folytatta Yoongi, és Haneulnek jobban a szívébe mart a gyilkos kifejezés, mint az, hogy a barátja pár másodperce leribancozta. - Hát persze. Elmenekültél, engem meg itthagytál kételyek között öt kibaszott kurva hónapig, amíg azon törtem azt a cseszett fejemet, hogy mi a jó büdös faszt tettem, amivel elüldöztelek! - Yoongi most már forrott a dühtől, a szemei szinte vérben forogtak, Haneul pedig csak állt ott, és rázkódó vállal hallgatta. - Hát, most már legalább tudom, hogy nem tettem semmit. A kurva életbe! Végig te voltál a hibás - mondta, és ránézett a lányra, de úgy érezte felkavarodik a gyomra.

-Én csak... - kezdte Haneul.

-Te csak? Te csak mi?

-Féltem... - motyogta elhalóan.

-Igen? Hát, kurva jól tetted - túrt a hajába Yoongi idegesen. - A stúdióban alszom. Látni sem bírlak - vetette oda, és a kifelé menet rá sem nézett az ajtóban álló lányra.

Haneul fülében még sokáig csengett a becsapódó ajtó zaja, mielőtt keservesen zokogva lerogyott volna a földre. Ha tudta volna, hogy életében aznap este öleli át utoljára Yoongi, talán sosem engedte volna el. De elengedte. És újra egyedül volt. Egy végtelen éjszakán.