Ambivalens

recsegő parketta.

Fázott. Rettentően, és bármilyen apróra is húzta össze magát, egyszerűen nem ment, a hideg kellemetlenül rázta őt még a paplan alatt is. Az ajtó egy halk neszszerű kopogás után kinyílt, bár ő nem mondta, hogy szabad lett volna. Hirtelen kissé fel is kapta a vizet, de ahogy az apja mondaná, ahhoz nyuszi, hogy valakire rárivalljon. Végtére is igaza van, most sem szólt csak szemöldökét ráncolta, miközben a falat figyelte. Szerencséje volt, a fahéj kellemes illata szinte az egész szobát elöntötte, ez pedig hamar lehúzta a leplet a betolakodó kilétéről. A nővére volt, akinek vonásai lassan összemosódtak az anyjáéval. Pontosan már azt sem tudta volna megmondani, hogy mikor látta utoljára a nőt, eleinte még számolta a hónapokat, de aztán az idő elfolyt tudatában... Már nem lett volna értelme fejben tartani. Pedig szerette azt hinni, hogy majd egyszer tényleg visszajön érte és nővéréért, ahogy azt ígérte, de az apja azt hajtogatta, hogy nem jön, miközben különböző káromkodásokat fűzött néhai felesége nevéhez. Úgy néz ki, neki lett igaza.

Nem nézett nővérére, viszont a lány folyamatosan őt figyelte szemével, megesett az apró, összehúzódott testen lelke még akkor is, ha a fiút csak hátulról látta. Befeküdt Peti mellé, egyik kezével az oldalát simogatta, másikkal pedig az iszonyú puha, kissé göndörkés haját tekergette vékony ujjaira.

-Peti, holnap elmegyek, kérlek ne haragudj rám!-a kisebb igazából sejtette ezt, mert hiába beszélt keveset, egyáltalán nem volt buta. A nővére betöltötte múlt héten a 18. élet évét, nyilvánvaló, hogy itt hagyja ezt a porfészket. Bár ő is megtehetné...-És mielőtt azt hinnéd, nem miattad kicsike, rendben?-szerette volna elhinni a szavait, de nem ment, képtelen volt nem magát okolni. Miért menne el mindenki, ha nem miatta?

-Te is itt hagysz.-leginkább kiabálni szeretett volna, de hangja törékenysége ezt nem tette lehetővé, így a mondat csak egy nyugodt, kissé fájdalmas kijelentéssé változott.

-Visszajövök érted, Peti! De most még nem tudlak magammal vinni, ugye megérted?-ki akarta mondani, hogy nem érti meg, és hogy mennyire retteg az egyedülléttől. Illetve, attól is, hogy nem lesz egyedül. Az apjától... De nem bírta kinyitni ajkait, abban reménykedett, hogy ez csak egy rémálom, ahogy az elmúlt időszak, melyre képes volt visszaemlékezni. Tulajdonképpen... A kis Gaál Péter egész élete egy rémálom volt. Legalábbis a boldog napok, amikre ezelőtt szeretettel gondolt, lassan foszlányokká váltak, majd agyából végül teljesen eltűntek. "Alszol velem utoljára?"-Alszom, de nem utoljára!-a lány arcával neki dőlt öccsének, puszit nyomott a hátára, majd könnyeivel eláztatta a fiú pólójának vékonyka anyagát.

...

Ismételten hallott három kopogást, álmából hirtelen riadt fel, a fa ajtókra nézett, majd felfigyelt a mély hangokra is, Zsomborét felismerte, a másik nem igazán beszélt, leginkább csak tűrte azt, amit a gitáros fejéhez vághatott. Szerette volna megérteni azt, hogy ez pontosan mi is volt, leginkább szidásra hajazott a fiú stílusa, viszont ahhoz, hogy kibogarássza a szavakból az értelmet túl fáradt volt. Fejében minden apró mondat egybe folyt.

"Gyertek." Próbált valami fikarcnyi erőt kényszeríteni hangjába, de az törékeny maradt, mint a nád szál télen, a befagyott tóban.

-Csak én vagyok az.-A göndör finoman beszélt, igazán halkan, majd Petire egy kedves mosollyal nézett. Zsombor szeretett mindenkinek a biztos pontja lenni, legalábbis annak, akinek épp szüksége volt rá. Ők ketten Petivel egyébként sosem álltak túlzottan közel egymáshoz, mégis volt egy láthatatlan kapcsuk. Szerettek egymás mellett, csöndben ülni, nézni a tájat, vagy éppen hallgatni mások párbeszédjét. Sokszor még csak nem is néztek egymásra, de minden eltöltött perc... Kellően nyugtató volt.-Van kedved beszélgetni, Pötyi?-bólintott, bár kedve az éppenséggel nem volt, de nem szerette volna megbántani a gitárost.-Elmondod, hogy mire emlékszel a tegnap estéből?