Ambivalens

éjfél előtt pár perccel.

Hallgatta, ahogy kint az eső cseppek finoman koppantak a tetőn, vagy éppen a faház előtti betonon. A szoba ajtó is tárva-nyitva volt, a fürdőben a még mindig égő lámpa villogott, bántotta a finom zöld szemeket, amikor azok arra pillantottak. Egymásnak háttal feküdtek, figyelmesen követte előszőr a másik szuszogását, majd a sajátját is. Ilyenkor nem is nagyon tudott másra figyelni, csupán a lassú, be- és kilégzés művészetére. Zokniban aludt, pont úgy, ahogy jómaga mindig is tette, télen és nyáron egyaránt. Az egyik lábát egészen felhúzta teste mellé, míg a másikat szinte teljesen kinyújtva hagyta, a fiút talpától nyakáig beborította az egyszerű szürke paplan.

Társa sok dologban különbözött tőle, jelenleg a fekvésben is. Lába egészen fedetlen volt, sípcsontjának közepétől kilógott a kékes takaró alól. A göndör felé fordult, végig futtatta szemét társán. Szeretett vele lenni, bár néha... A magasabb hajlamos volt őt bántani, vagyis nem bántani, csak átlépni a határait. De ez nem számított, mert csak néha volt ilyen! Aznap például Barnabás nagyon kedves volt vele, a koncert után meghívta pár italra, és alig erősködött, csak egyszer, talán kétszer érintette meg a fiút ott, ahol ő nem akarta. Derekánál és fenekénél. Senki nem vette észre, hogy mi folyik közöttük, pedig lassan már fél éve, hogy nem múlt el. A magasabb mostanában talán rosszabbul volt, mint eddig valaha, de egy büdös szót nem ejtett róla társának, bármilyen közel is került hozzá. Péter próbált vele különösen kedvesen bánni, szíve pedig majd belehalt abba, ahogy bámulta, barátja miként hullik szét egyre kisebb és kisebb darabkákra életével egyaránt.

A zoknis megsimította a fedetlen talpat, mire annak tulajdonosa élénken kezdett mocorogni, eddig könyökébe temetett fejét megemelte, arcára édesen tapadtak a világos barna, már talán túl hosszúra nőtt egyenes tincsek. Mikor testét feltámasztotta, a göndör észrevette, hogy felsőtestét sem födte semmi... Nem értette, hogy nem fázik, hiszen a hosszú, nyár eleji zápor hirtelen hűtötte le a levegőt azon az éjszakán, az ablak pedig beengedte ezt a didergetést a falak közé is.

A tekintete meglehetősen fáradt és nyúzott volt, arcára az élénk zöld szemektől mégis kikerekedett egy barátságos mosoly. Ezt a kisebb felismerte, valószínűleg bárhol rájött volna, kihez is tartoznak azok az édes vonások, s a közéjük ékelődő gödröcskék. A magasabb felemelte szemöldökét, miközben lábfejével bekúszott a másik takarója alá, s simogatni kezdte sípcsontját. "Nem tudok aludni." Barni kissé nevetett az óvodás mondaton, majd a villanykapcsolóhoz nyúlt, mikor a fekete gombot átpöccintette A pontból B-be azonnal gesztenye barna szemei elé kapta kezét. Péter is pontosan így tett, a hirtelen fény bántotta zöldjeit, valósággal kínozta azokat.

-Oké, talán ez nem volt a legjobb ötlet..-suttogott, hangjába hamis bűnbánatot erőltetett, s bár a göndör még mindig nem nyitotta fel pilláit, biztos volt benne, hogy a magasabb ismét mosolyog. Az ő ajkára is áttelepedett ez a furcsa boldogság, egy pillanat erejéig talán fel is nevetett, de ez hozzá illően szerény volt, így a kinti eső könnyedén elnyomta hangját.-Na mondd, mit szeretnél, Petike?-furcsán érezte magát a becenév hallatán, még akkor is, ha barátja nem előszőr nevezte így őt. Nem szerette túlzottan, ha nevén variáltak, még ha gyakran, sőt általában mindig mindenki megtette ezt vele. De barátjától, meglepően jól esett, néha egészen kellemesen érezte magát, ha a fiú szólította így. Barnabás hátát a falnak támasztotta, rakoncátlan világos barna tincsei kissé izzadtan tapadtak arcára, szeme alatt erős, feketés karikák feküdtek, állkapcsa pedig a sötétben éles képet adott a fiúról. Nem nézett vissza rá, csak a vele szembeni fadeszkás falat fürkészte, melyen az anyag különböző foltokat mutatott magán. Peti biztos volt benne, hogy észre vette, hogy már megint rajta pihentette zöldjeit, de mostanában... igenis aggódott érte.