𝓑𝓪𝓬𝓬𝓱𝓾𝓼 𐤀

Hazaértem

Ledobtam a sporttáskám a bőrönd mellé. Keserű szívvel dőltem az ágyba. Eszembe jutott az utolsó pillanat, mielőtt elköszöntünk egymástól.
A nyárnak vége. A románcnak vége.
Édes elengedések, bódító szerelmek. Mind elhagyott.
A szívem sajgott, de be kellett látnom, a valóság nem olyan egyszerű.
Mindkettőnk másféle életet él. Lehetetlen lenne együtt lennünk.

Szemei mogyoróbarnán csillogtak a belesütő fénytől, miközben könnyeket eregettünk egymás ajkára. Puha csókja minden alkalommal megremegtette a lábam, a lelkem zsongott, bele akart bújni a testébe, hogy örökké együtt lehessünk, hogy ne kelljen elköszönnünk.
De el kellett.

– Jungkook...

Nem hagytam, hogy beszéljen. Hevesen borultam ajkára újabb csókokért, azt akartam, tudja, hogy szeretem. Nem pazaroltam az időt szavakra. Azt mindenhonnan megkaphatja. Mindenkitől.

Halványan ráztam a fejem, nem akartam elmenni. Mégsem maradhattam tovább.

– V... Mennem kell... Indul a gépem – suttogtam ajkaira, majd tenyerembe fogtam arcát.

– Ígérd meg, hogy írsz majd – sütötte le pilláit. Átkarolta a derekam, úgy húzott közelebb.

Szemeihez hajoltam, homlokára döntöttem az enyém. A szívem megszakadt.

Milyen törékeny lélek, milyen erős tekintet! Én vagyok a világ legszerencsésebb embere, hogy nekem adta mindezt.

– Megígérem. Sosem foglak elfelejteni. Hívlak, amint hazaértem.

Lassú szipogása egyre erősebb zokogássá vált. Magamhoz öleltem, a nyakamba bújtatta fejét.

– Sssh. Nyugi – simogattam a haját. – Fel fognak ismerni. Ráadásul összetöröd az így is repedezett szívem. Kérlek, ne nehezítsd meg. Kérlek.

Ennek hallatára erőt vett magán, hogy lenyugodjon.

– Induló járat Busanba, Koreába a hatos kaputól. Felszállásra maradt idő: 2 perc.

Mélyet sóhajtottam. Belenéztem duzzadt, sóvárgó tekintetébe. Hosszú csókot nyomtam ajkaira, pilláim beleremegtek, a homlokomtól kezdve egész testemen átsöpört a újból és újból feltörő felismerés-hullám.

Ő a lelkem hiányzó fele.

Az arcát tartó kezeimre fogott, erősen kapaszkodott belém. Minden izma elnyugodott, mélyen lélegeztük be egymás finom levegőjét.

– Szeretlek – suttogtam, majd egy utolsó, gyors puszi után elővettem az irataim és odakocogtam a kapuhoz. Útközben letöröltem a könnyeket, úgy álltam meg a mosolygó hölgy előtt, aki elkérte a jegyeket.

Nem mertem hátranézni többé. Féltem, hogy meggondolom magam és felelőtlenül, valóban ott maradok vele, örökre.

Igazán szerelmes lettem. Elismerem.

Mennyei és pokoli érzés egyben.

𐤀

Amikor eldöntöttem, hogy Olaszországba utazom, cseppet sem számítottam arra, hogy fenekestül felborul az életem. Hogy új személyként távozom, hogy eddig nem ismert vágyaim legyenek. Teljesen másik életcéllal, másfajta boldogsággal.

Naivan sétáltam az utcákon, békésen, magamban dalolászva az olasz dalokat, amik akkori slágerek voltak, igaz, fogalmam sem volt a szövegről és csak össze-vissza halandzsáztam mindent, de nem is az volt a lényeg.
Nyugalom vett körül. Szerelmes voltam az életbe, a tájakba, az emberekbe, az illatokba, a hangokba. Új vágyaim egyike volt egyszer megtapasztalni a valódi olasz mindennapokat, napi három caffèval, sziesztával, aperitivo Spritz-cel, és passeggiatával, azaz esti sétával.