Mesebeli herceg (Larry ff.)/Befejezett/

39.fejezet

Szomorúan húztam mosolyra ajkaimat Susanne sorain. A levelet bele helyeztem a könyv első oldalába majd kimentem a kertbe. Azt írta tudni fogom mit keresek és az a virág viszont nem látok itt ilyet.

-Olyan gyorsan rohantál fiam, hogy alig értelek utol a kerékpárommal. – szólalt meg egy hang mögöttem. A bácsi a temetőből ott támaszkodott a fal mellett a kezében egy cseréppel, amiben ott volt a virágom.

-Sajnálom... de miért nem szólt a temetőben, hogy maga... – zavarodtam össze majd a bácsi kezébe fogta a botját és felém sétált.

-El kellett olvasnod Susanne levelét. Tessék ezt pedig fogd. – nyújtotta át a virágot. Viszont, ahogy rá néztem a virágra a szívem gyorsabban kezdett verni. A levelei szinte teljesen elvannak száradva.

-Ez azt jelenti, hogy vissza mehetek igaz? – kérdeztem mire a bácsi vállat vont.

-Sok mindent jelent. De mivel az a célod, hogy visszajuss jót jelet igen. Viszont szeretném, ha tudnád a növény a völgyben sincs jobban. Még nem dőlt el, hogy hol a helyed. – jelentette ki mire élesebben szívtam be a levegőt. Szóval hiába gondolkodtam két hetet a válaszon nem is találtam meg?

-Ezt nem értem. Sőt semmit sem értek! Hogy mehetek vissza? Maga meg mit tud rólam és a meséről? – kérdeztem, a kezemben lévő virágot pedig közelebb húztam a mellkasomhoz.

-Jaj, fiam ép eleget hidd el. Vissza pedig csak velem mehetsz és ezzel. – húzott elő a kabát sebéből egy fehér madár tollat. -Ezzel a tollal bele tudok írni a mesédbe és egy újabb kaput tudok nyitni a világok között. – magyarázta én pedig csak bólogattam.

-Maga is olyan, mint Susanne? – kérdeztem mire elmosolyodott.

-Pontosan olyan. Csak hogy tudd fiam életben nem kerekedett ki még úgy a szemem, mint azoknál a pillanatoknál mikor a hálószobába értetek. Nem is tudom, hogy vagyok e elég bátor ezt mesének nevezni. – nevette el a mondanivalója végét, amikor meglátta a zavaromat. Ha egyszer vissza jutok hétszer vagy nyolcszor is átgondolom mit teszek, ha ennyi kézen átmérő ez a mese.

-Ömm... azt megtudhatom, hogy még hányan követik nyomon az életemet..? – kérdeztem reménykedve, hogy a válasz egy nagyon kis szám lesz.

-Ne izgulj csak mi ketten. De kérlek legközelebb figyelmeztesd öreg lelkem az ilyenekre, rakj egy uborkát az éjjeli szekrénybe, dobj egy nyakkendőt a kilincsre vagy legalább csak jelentsd be mi fog történni, ha már nem vártok a nászig.– poénkodott mire mosolyogva bólintottam.

-Majd adok egy vészjelzést ígérem. – vigyorogtam. -Ezt oda kell adnom, ha jól sejtem. – nyújtottam át a könyvünket.

Az idős úr elvette azt majd a fehér tollal végig simított a könyv gerincén. Fellapozta az utolsó oldalig majd írni kezdett. Idegesen dülöngéltem a lábamon a csend miatt.

-Akkor tudlak csak visszaküldeni, ha tényleg tudod mi a jó neked. – jelentette ki mire bólintottam. -Ha visszakerülsz és a virág nem jön helyre pár napon belül vissza jössz ide. – az úr ezt olyan halál nyugalommal képes velem közölni mintha ezen nem múlna semmi. Pedig ez rohadtul nincs így! -Simíts végig a virág szirmán majd suttogd neki, hogy vigyél haza! – mondta majd amint elkezdtem a mozdulatot ő velem szimultán kezdett írni.

-Vigyél haza kérlek... – suttogtam csukott szemmel majd ismét éreztem a zuhanó érzést. Majd a hátam belesüppedt egy ágyba. Félve nyitottam ki a szemem, hogy nehogy a Doncasteri lakásomban legyek, de ahogy kinyitottam a szemem felismertem Harry hálószobáját. -Igen, istenem... istenem... – motyogtam majd felmarkoltam Harry takaróját és magamhoz öleltem. Visszajutottam! Az illata... már majdnem elfelejtettem, hogy mennyire szeretem. Még egy utolsót szippantottam a takarója illatából majd kiszálltam az ágyból.