Írói szemszög:
Aurora idegesen tördelte az ujjait, miközben magában ismételte a szövegét, ami a ma esti színdarabhoz tartozik. Ma ugyanis egy Shakespeare művet fognak előadni, pontosabban az Othellot, ahol Aurora az egyik női főszereplőt játssza, Desdemonát, Othello kedvesét.
A mai nap telt ház van, szóval ez az egyik okka annak, hogy Aurora kezei remegnek. Nem sokszor fordult elő, hogy telt ház volt, mivel akármennyire is szomorú, manapság kevesen látogatják a színházakat. A másik indok pedig az volt, hogy kedves kollégája, aki Otthelot alkotja, nem régiben jelentette be neki, hogy a kedves barátai a nézők közül fognak figyelni és aztán szeretné, ha megismernék egymást.
A fiatal nőnek halvány lila gőze sem volt arról, hogy kikről ugyan beszélt Tom és főleg ötlete sem volt, hogy miért akarja pont őt nekik bemutatni és hányan is lehetnek ott.
Annak ellenére, hogy Aurora Jogia színésznő ként álta meg a helyét a világban és körülbelül tizenöt éve színházban tevékenykedik, sosem tudja hogyan kell ismerkedni, idegenekkel szóba álni. Szeret menekülni az emberektől, a figyelemtől és ha lehet, akkor kerüli őket. Nem találta jó ötletnek ezt a mai találkozást, főleg, hogy fel sem tudott rá készülni, de mivel Tom az egyik közeli barátja, az ő kedvéért képes valahogy kibírni ezt a kis találkozást. Titkon imádkozik, hogy kedvesek legyenek és Aurorának ne kelljen kezdeményezni. Remélte, hogy minden simán fog menni. Viszont volt ott valami, amivel nem számolt.
Egy női hang felszólalt a színház falai közül, ami arra kérte a vendégeket, hogy foglalják el a helyüket, kapcsolják ki a mobiltelefonjukat és az egész előadás alatt, mi lassan kezdetét veszi, csendben figyeljenek. Természetesen mindenkinek kellemes művészi élményt kívántak.
Ez egy jelzés volt a színészeknek is, hogy menjenek a helyükre, készüljenek, ugyan is néhány perc múlva a függönyök kihúzódnak.
Aurora nagy, mély levegőket véve igazította meg magán a ruháját és elindult a helyére. Tom mosolyogva nézett rá, majd gyengéden a vállára tette a kezét.
— „Ne aggódj, ügyes leszel, mint mindig!” - mondta Tom nyugtatva a nőt, mire Aurora csak egy őszinte mosolyt adott neki, szemei hálásan pillantottak rá, majd kifújta magát és a kellő pozícióba állt és mikor elkezdődött a kezdő dallam, ami a darabot nyitja, már nem Aurora Jogia állt a színpadon, hanem Desdemona. Felhúzódott a függöny és Desdemona szólalt meg. A közönség arcán mosoly táncolt, hol szomorúság, néha előfordult, hogy meglepettség is.
— „Oh mentsen ég! Sőt inkább,
A mint korunk növekszik, örömünk
Is nőjjön úgy!“ - szólta Desdemona karakterében a fiatal nő.
— „Amen reá, egek! E boldogságra szó nincs, az öröm. Elfojtja hangom. Oly sok e gyönyör!“ - jött a választ Othello alakító férfitől, majd egy színészi csókot adott a hölgy szájára. — „S ez még! Ne adjon szánk, szivünk, soha Más hangot, egymás ellenébe, ennél.“ - fejezte be kis monológját.
A színészek megfagytak karakterükben, a zene elhalkult és a fények lekapcsolódtak. A közönség tapsviharban tört ki, mindenki állva gratulált a sikerhez, a színészek végre kifújhatták magukat és élveszték azt a figyelmet, ami most még inkább rájuk irányult. Élvezték azt a hangzavart, ami az ő alkotásuk hozott ki a vendégekből. Boldogok voltak.
Tom és Aurora előre léptek a hosszú sorból, ahol a színészek sorakoztak fel, és kezüket felemelve hajoltak meg, mikor még nagyobb taps övezett a színház falai közt.
Lementek a színpadról, de mivel a taps még nem halkult, vissza mentek és megismételték ugyan azt, majd lementek és akkor kezdett halkulni a taps. Aurora azonnal Tom karjai közé esett boldogságában, aki viszonozta az ölelését.
— „Fantasztikus voltál!“ - suttogta neki a férfi a nőnek, ahogy a karjai közt tartotta.
— „Hát még te, Othellóm!“ - viszonozta a nő a kedvességét őszinteségével
A többi szereplővel is tartottak egy öt perces ünneplést, Martin, aki Cassio szerepét alakította, kiszorongatta Aurorából a levegőt is, százszor elmondva mennyire büszke rá és hogy mennyire ügyes volt. Aurora úgy gondolta, csak túlozznak, de nem baj.
Tom újra Auróra látószögébe került és egy nagy mosollyal figyelte azt, ahogy a fiatal színésznőt ünneplik. Kétség kívül hatalmas sikernek vélték ezt az estét, hol' még véget sem tért.
Mikor az emberek lassan száligóztak el a nőtől, Hiddleston vigyorogva lépett elé, szemöldökét felvonva várta a reakcióját. Aurora előbb nem értette mi is ez a vigyor az arcán, de aztán megértette, mikor bicentett egyet a fejével a bejárat felé.
Hiddleston baráti köre sorakozva nyomultak be az ajtón, mint valami kis iskolások, akik verekedtek azért, hogy ki lehessen az első. Nem meglepő, hogy az első két ember az Anthony Mackie és Robert Downey Jr. volt. Aurora már a fejét fogta a felnőttek gyerekes viselkedésükön, miközben azon gondolkodott milyen módszert vessen be, hogy csak így a semmiből eltűnhessen.
A két férfi megállt előttük, megvillatva gyönyörű fogsoraikat, ahogy mint két szent álltak egymás mellett, amíg várták a barátaikat, hogy melléjük álljanak. A következő személy a sorban Jeremy Renner volt, majd Chris Evans,Mark Ruffalo, a két elképesztő Marvel színésznő Elizabeth Olsen és Scarlett Johansson, majd Tom Holland és végül Benedict Cumberbatch. De egy személy hiányzott, de Hiddleston nem érkezte megkérdezni, hova is tűnt a férfi, mert Anthony azonnal neki kezdett a bemutatkozásnak, nem kissé a frászt hozva Jogiára.
— „Biztos érdekelhet ki ez a sármos férfi“ - kezdte el, megköszörülte a torkát, kihúzta magát, majd folytatta; „Anthony Mackie, személyesen.“
Természetesen Aurora arcára egy őszinte mosolyt csallt a viccesnek nevezhető bemutatkozása és egy kis önbizalmat adott neki a belőlük áradó energia.
Elfelejtettem megemlíteni mennyire izgatott lett Aurora, mikor meglátta a híres és nagyon is sikeres és tehetséges színészeket a színházban. A szíve ezerrel dobogni kezdett, mivel nagyon meglepetten érte őt e személyek jelenléte. A legféltettebb álmaiban sem gondolta volna, hogy Tom Hiddleston az ő hatalmas barátainak, kollégáinak szerette volna bemutatni. Túlságosan mesébe illőnek tűnt neki.
— „Fogd vissza magad, Mackie. Szegényre a frászt hozod“ - lépett ki a sorból Evans, a másik férfit odébb tolva. — „Hölgyem, a nevem Evans. Chris Evans“ - mutatkozott be, mire a többség része nagy nevetésben tört ki.
— „Talán te vagy Bond, James Bond?“ nevetett fel Robert.
— „Elég, elég. Bízzátok csak rám.“ - vette át a szót Tom, majd mindenkit lenémított. — „Engedjétek meg, hogy bemutassam nektek csodálatos, gyönyörű és nagyon tehetséges kolleganőmet és egyben nagyon jó barátomat, Aurora Jogiát.“ - szólta Hiddleston. Majd bemutatta az ott állókat a másik oldalról, mindegyik beintett, vagy egy kedves, szerető mosolyt villantottak meg.
Aurora egy kissé szégyenlősen intett be nekik, de ennek ellenére a belőlük áradó pozitív energia rá is jó hatással hatott.
— „Nagyszerű volt az előadás!“ - Benedict mentette meg a helyzetet, amit Aurora észre is vett és egy kedves mosollyal köszönte meg a kimentését, ahogy a szavait is.
— „Jut eszembe, merre a francba van az utolsó barátunk?“ - tette fel a kérdést Hiddleston, miközben körbe nézett a társaságon.
— „Itt vagyok, itt vagyok!" - rohant be az utolsó tag is, kissé késve a kulisszák mögé.
— „Ideje volt már, Stan." - forgatta meg a szemeit Scarlett. Aurora kíváncsían nézett a tagok háta mögé, mivel az illetőt nem látta miattuk. A szíve hevesebben kezdett verni, vajon miért?
— „Bocsi, csak kilóméter hosszú sor állt a mosdó előtt.“ - kért elnézést a férfi. Kifújta magát a férfi, mikor az egyik tag, pontosabban Mark kivonult a telefonja csörgése miatt. Tökéletes lyuk került a két személy közé és mikor megtalálták egymást a pillantásaik, megakadt bennük a levegő, a szívük hevesebben kezdett verni és hirtelen azt sem tudták mi történik.
A pillantásuk össze kapcsolódott, a levegő felforrósodott és az idő megállt köztük.
