Play The Game (Queen & Fűrész ff.)

Hello, Freddie!

Frederick Mercury, avagy, a szuper szexi szuper díva, ahogy ő szeretett hivatkozni magamagára, épp fontos küldetésben járt el, késő éjszaka, az utcákat járva (mikor máskor? Úgy vélte, egy ilyen jóképű szarházit, mint amilyen ő, úgyse merne senki megtámadni, csak valami elmebeteg, maszkos alak fecskendővel).

Macskát kellett szereznie.

Nem mintha nem lett volna otthon neki éppen elég talonban, de számára ilyen szempontból nem létezett korlát: valósággal gyűjtötte őket, mint más a bélyeget (a maga részéről ő ebből azt szerette, amit sűrűn kellett nyalni... Akarom mondani, semmi!).

No meg, ugyanígy felhalmozta a festményeket, a lámpákat és egyéb csecsebecséket, de az most lényegtelen. A tárgy csak tárgy, a macska meg macska - plusz, még egyetlen értéktárgy sem gyalogolt végig az arcodon, mialatt aludtál, vagy bújt hozzád dorombolva, nem igaz?

Dehogynem. A kenyérpirítóba se szartak bele, de ez másodlagos: csicskásokat is nagy számban tartott, és nem azért, hogy a cicuskái székelési szokásaival neki kelljen megküzdenie.

Tehát a cél most az volt: találni egy macskát.

A belső radarja, ami jelezte a cicák jelenlétét, azonnal beindult, amint elhaladt egy cseppet sem bizarr, sötét és kihalt sikátor mellett, amiben büdös kukák tömkelege is állt.

- Gyere ide cicuska, ci-ci-ci-ci-ci! - hívogatta magához a kis cirmost, úgy kántálva eközben, mint valami napszúrta kotlós, csak éppen nem kotyogott. A kiscica, mely épp a használt pelusok tartalmát vizsgálta át tüzetesebben, azonnal megérezte, hogy itt a lehetőség a jobb életre, ahol nem kell a szó szoros értelmében minden mocskot felnyalnia, sőt, majdhogynem királyi (ha nem egyenesen királynői) bánásmódban lesz része, azonnal kikecmergett hát a minőségi Pampers alól és odasomfordált új gazdájához, aki abban a minutában kapta fel.

És, erényére legyen mondva, az orrát megcsapó bűzt követően sem dobta le.

- A szobatisztaságról majd még beszélünk, te kis szaros! - duruzsolta neki szeretetteljesen... Aztán hirtelen az a kellemetlen érzése támadt, hogy valaki áll a háta mögött.

Sarkon fordult és látta, hogy valaki tényleg áll a háta mögött: bizarr, maszkos alak (sajnos, nem latex...), csuklyában, a felemelt kezében fecskendő...

- Na baszd meg! - gondolta Freddie; többet már nem gondolhatott, mert, a végtelenség, mint a sebesvonat, sihuhúzott át az elméjén, és csupán a feneketlen csendet, sötétséget és az abszolút semmit, és testetlenség érzetét hagyta maga után.

....

Arra ébredt, hogy ül valahol, és képtelen megmozdítani a karját: éspediglen azért nem, mert valaki kikötözte őt, szigetelőszalag bilinccsel, a széke karfájához.

Önmagában véve ebben nem is lett volna semmi szokatlan - nem az első alkalom, hogy hasonló pozitúrában tér magához -, ám az már nagyon is furcsának tűnt, hogy egyrészt, sem a helyszín nem ismerős, de azzal se tudott sokat kezdeni, miszerint, sehol egy lélek. A gyér berendezést, egyik alkotóelemét pedig a vele szemben elhelyezett, kis képernyős, egyelőre sötét tévé foglalta el.

Ámbár nem sokáig maradt ez így, miután nem sokra rá felvillant valami, majd, az addig üres képernyőn előbb megjelent a hangyák háborúja, habár még nem 3D-ben (ámbár magával a technológiával már évtizedekkel is korábban kísérleteztek, a zajos visszhang viszont elmaradt, így többször is jegelték, egészen addig, amíg be nem köszöntek a többméteres, humanoid-szerű, kék macskák... Avagy az íróból előtört mindaz, amit tanítottak neki az egyetemen, köszönjük a figyelmet!), majd közvetlen ezután egy festett arcú, fekete hajú bábu.