Kint az eső sötét függönyéből kiválnak árnyak,
Vádlón dobnak megvetéssel teli tekintetet felém,
Üvöltő magánnyal a szempárok látnak,
Betűk folyama csúszik a tükrön elém.
Valahol a távolba sikítás serken,
Fájdalommal hímzett hangok tára,
Nem volt már maradása az anyatestben,
Így a kín lett megváltásának drága ára.
És végül, ez üresség én vagyok talán.
Szitkok szóródnak a tükörről felém,
Remegve olvasom a betűket a falán,
Rettegve nézem a világot, amit tár elém.
