Köddel festett üres tér hangja dúdol,
Ütemesen ringatja a szél a fák ágát.
Zúzmara az ablakon, a télvilágnak hódol,
A tükörben egyedül gyújtok máglyát.
A fénykörön túl a sötétség vár,
Lelkem sokatmondó fénytelensége.
Emlékeket őriz a földön folyó sár,
Arról milyen a máglyán túli világ reménytelensége.
Imáimban rólad szólok, szélcsengők között vársz,
Valahol, a köd felett létező világ az álom.
Majd a csengők hangjai közt ölelőn a karjaidba zársz,
Egyek leszünk újra, tudom, van mire várnom.
