Between Islands: The Battle Of Winter

1. Fejezet

Felnéztem a könyvemből és magam mellé helyeztem a kupacomra. Na már most az a kupac alsó része sokféle fizikus, kémikus, történész és hadvezér életrajzát tartalmazta. Ezeken felül egy-két régi napló a keresztapámtól és az én sárkánybőr borítású könyvem. Az a könyv sok titkomat őrizte és még őrzi most is. Igaz, már lassan két éves lesz az utolsó bejegyzés benne, de nem bánom. Ezen típusú könyvek leggyakrabban párban vannak és segítségükkel egy másik személlyel kommunikálhatunk. A könyveket általában különleges alkalmakkor kapjuk ajándékba egy magasabb rangon lévő családtagjainktól. Én a keresztapámtól kaptam, mint születésnapi ajándék. Édesapámtól megkaptam azt, hogy a legelitebb bentlakásos iskolába járhatok, más szóval kirakta a szűröm otthonról ajándékként. Nem kicsit bántott ez a burkolt és kicsit sem udvarias születésnapi meglepetésnek nevezett száműzés, de sajnálatos módon ezt nem lehet visszautasítani. Körülbelül két nap múlva már az intézmény tanulójának tekinthettem jómagam. Az Odhilia akadémia nem volt rossz, mert mindenki kedves volt csak én egyáltalán nem találtam a helyem közöttük.
Ezekben a napokban kezdtem el leírni az első napló bejegyzéseimet, majd később az ötleteimet különféle találmányokhoz. Egy nap aztán egy különös megjegyzés jelent meg aznap előtti napló beírásom után. Az írásmód semmiféleképpen nem tartozott egyik akadémiai tanulóhoz. Először nem tudtam, hogy ki vagy esetleg mi lehet az, de a később egy igaz barátra leltem benne. Az ismeretlen sem a nevét, sem a lakhelye címét és még az iskolája nevét sem árulhatta el. Az egyetlen, amit tudtam róla az, hogy hímnemű és öt évvel idősebb nálam. Körülbelül ő is ugyan ennyit tudhatott rólam, csak azt fordítva. Bár ez nem kicsit megnehezíttette bármiféle kapcsolat kialakulását, viszont ennek ellenére egy erős barátság alakult ki közöttünk. Ráadásul a kortársaimhoz képest is igazán érettnek bizonyult és okosnak, azonban nem villogott ezzel. Az összes jó tulajdonsága közül ezt szeretem a legjobban.
Egy nap megkérdezte, hogy valamikor szabad vagyok-e és tudnánk-e találkozni valahol. Amikor elolvastam ezt azt hittem, hogy abban a pillanatban kiugrok a bőrömből és alig bírtam az igent olvashatóan odafirkantani. A találkozóhely végül, a Nyugati királyság legfontosabb kikötővárosa, Karmani lett. Minden a terv szerint alakult, az iskola elengedett, szállásom is volt és még a húgommal is találkozhattam.
Karmani egy hatalmas fejlett ezzel szemben ősi alapokon nyugszik. Nem olyan kikötő volt, mint a legtöbb, mert a kisebb lebegő szigetek voltak és mindegyik egy híd kötötte össze. Mindezek miatt a kikötő lent a házak alatt nyugszik emiatt védve vannak a legtöbb kalóz vagy rablótámadások ellen. Noha ez mind szépnek és jónak tűnik a város alatt hatalmas maffia hálózatok épültek ki. A családomnak itt nincs rezidenciája, ebből kifolyólag, mert nem akarták azt, hogy bármi kellemetlenség is történjen a trónörökösökkel. Sajnálatos módon, így nem ismertem annyira a várost, mint amennyire szeretem volna. A szállást Amélia intézte és a jóízlése miatt, a település szívében egy kis házat béreltünk ki. Minden remekül alakult és alig vártam a következő, amikor is végre találkozhattam velem.
Aznap este a mólón vártam, ahová terveztük az egészet. Az első tíz perc gyorsan elrepült, ámde az idegen még mindig nem tűnt fel. Egy óra múlva elkezdtem aggódni azon, hogy mi történhetett vele. Fél óra elteltével az idegen még mindig nem jelent meg. Az órából szép lassan kettő, majd, amikor újból a toronyórára néztem hajnali kettő volt. Ekkor minden reményemet elvesztve elindultam vissza a szállásra. Aznap este, ha jól emlékszem álomba sírtam magam. Másnap, kicsit frissebben, de még szomorúan és dühösen, választ követeltem volna tőle, ha az összes üres oldalt ki nem tépték volna a könyvemből. Megijedtem, mert a házban és azon belül az én szobámban a tudtommal senki sem járt, ekkor teljesen összeomlottam. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy a világ és a szerelmi ügyek fellázadtak ellenem. Persze ez a negatív élmény nem igazán segít a beilleszkedésemmel és a barátkozással, sőt inkább megnehezítette és ebből az okból kifolyólag el is zárkóztam mindenki elől. Egy-két szemeszter után újra megnyíltam a társaim felé, de jóval óvatosabban, nehogy megint ugyanabba a helyzetbe kerüljek. Ennek ellenére nagyon élveztem újra és újra elolvasni, de az utolsó mondatnál, bármennyi idő is telt el, mindig elszorult a szívem. Ez a mondat nem volt más, mint: „Ott találkozzunk."
Miközben ezen az egy mondaton rágódtam, léptek zajára lettem figyelmes. Bárki is volt az nagyon sietett, szinte trappolt és egyre hallhatóbbá vált. Felpillantottam az aranyszórású faliórámra, aminek a madárlábszerű mutatói háromnegyed nyolcat mutattak.
„Sajnos, még nem kapcsolták be a riasztókat" - gondolkodtam, - „semmi kedvem egy mihaszna senkivel harcolni, de ha nem akarom magam pár perc múlva halottnak tudni muszáj lesz harcolnom." Ezután a lehető leghalkabban a fekete márvány asztalhoz lépkedtem és felvettem az edzéseimen használt tőrömet. Igaz, hogy eltompult és kicsit használt, viszont egy jól irányított döfés gyorsan véget vethet egy meglepett betolakodó életének. Nagyon gyorsan és halkan az ajtóhoz sétáltam és attól egy méterre megállta. Nem akartam hátrányból indulni, ha már úgyis megvárat. Hála az égnek nem kellett sokáig várnom rá, mert egy fél perc múlva az ajtó kicsapódott. Én a védekező pozíciómból hamar le is kellett engednem a tőrömet, hiszen a legjobb barátom és a húgom legnagyobb udvarlója, Edmund állt az ajtóban. Nem kicsit fulladt ki, mivel az ajtófélfának támaszkodva lihegett. Edmundot, ha le kéne írnom az orra hegyes és görbe volt, a szeme sárga, mint egy sasé, az arca ennek ellenére ovális alakú. Az állkapcsa erős, mostanában rendesen edzett, ezért ki is volt pattintva és körülbelül 187 centiméter magas lehetett.
Edmundot a gyermekorom óta ismertem és amióta az eszemet tudom mindig kiállt mellettem. Persze, mint minden normális fiú és lány barátságnál megtetszettem neki, viszont hamar visszautasítottam. Ez egy kicsit nyersre és bántóra sikeredett, ez okból kifolyólag hónapokig kerültük egymást. A helyzet egy darabig még nem változott, amíg nem találkozott a húgommal. A húgom, Amélia, egy jószívű, kedves, aranyos kicsit buta teremtés. A nyári szünet közben ismerkedettek meg, a következő szemeszterben Edmund egy hatalmas baráti öleléssel üdvözölt. Kezdetben nem akartam megkérdezni, hogy melyik lány élete és boldogsága forog kockán. Szerencsére nem kellett erre a válaszra sokat várni, mert Edmund egy családi vacsorára volt hivatalos hozzánk és egész az vacsorán a húgomat bámulta. Aznap este, mielőtt elindult volna Norderpol felé megkérdeztem tőle, hogyan tervezi az esküvőt és lehetek-e a tanúja. A mondatomra teljesen elvörösödött. Erre nem tudott mit mondani, majd megpróbálta kivágni magát az eléggé kellemetlen helyzetből. Miután rájött, hogy bármit is csinálhat engem nem tud átverni, megkért arra, miszerint semmilyen módon ne próbáljam ezt a hírt tovább adni. A szavamat megtartottam, de nem tudtam megállni egyetlen egy dolgot, a piszkálódást. Attól a pillanattól kezdve küldetésemnek éreztem, hogy a két szerelmeset minél kínosabb helyzetbe hozzam. Bármely furcsán is hangzik nagyon élveztem a helyzetem. Legfőbbképpen legjobb barátom vagy éppen a húgom kipirult arcát, illetve az ezután érkező fintorjaikat és lenéző pillantásaikat.