A TANÁCS

1998. Moszkva, Oroszország

Mélyen a Kreml alatt

- Gyertek utánam! Nemsokára rájönnek, hogy itt vagyunk - mondta egy tiszteletet parancsoló férfi hang az osztagának. Bár a "tisztelet parancsoló" kifejezés a külsejére is tökéletesen illett. - Olyan érzésem van, mintha figyelnének minket. Nem gondolod, Sam?
- Sosem lehetünk elég óvatosak, uram!
- Sam, kérlek menj előre egy kicsit. Nézd meg van-e valami akadály előttünk!
- Igenis, uram - mondta Sam, miközben már indult is. Egy kis idő múlva a tiszt visszatért.
- Uram, sprinteltem kb 150 métert. Halvány fényt láttam.

- Köszönöm - mondta az amerikaiak vezetője, majd a katonáihoz fordult - Jól van, emberek induljunk!
A katonák folytatták útjukat. Közeledtek már az úticéljukhoz. A korábban említett halvány fénynek is erősödnie kellett volna, de ez nem történt meg. És ezt Jonathan Bishop, az amerikaiak vezetője is észrevette.
- Nem tetszik ez nekem - jelentette ki.
Az utolsó szónál tartott, mikor a nagy sötétségben megcsillant valami. Bishopban ekkor tudatosult, hogy csapdába vezette embereit. Hirtelen fények villantak fel a katonák előtt, miközben a robbanásálló ajtó bezárult mögöttük. Az amerikaiak szeme a sötéthez volt szokva, ezért a váratlan világosságtól értékes másodpercekig szinte megvakultak. Viszont, miután kitisztult a kép, már látták, hogy hol vannak ellenségeik. Jonathan csak arra tudott gondolni, hogy ellenfeleik simán kihasználhatták volna a meglepetés erejét. A válasz: vagy azért, mert nem akarják őket megölni; vagy a valószínűbbik opció: nem akarják őket egyből megölni.
Mostmár minden tisztán látszott. Egy teremben voltak. Előttük felfegyverzett oroszok, mögöttük zárt ajtó. Pár amerikai katona, két tucat orosz ellen. Nem voltak valami rózsásak az esélyeik.
- Uramisten! - kiáltott fel Jonathan egyik embere. Minden szem rá szegeződött, majd róla egy székre, amelyre mutatott. Egy harminc év körüli nő ült benne, a kezét és lábát megkötözték. Száját ragasztószalaggal látták el. A bútor mellett egy az ötvenes évei elején járó, kegyetlen kinézetű férfi állt, kezében egy pisztolyt tartott. Valószínűleg ő az ellenség vezetője - gondolta Jonathan, miközben jobban megnézte. Aztán az amerikaiak vezetőjének tekintete az oroszról a székben ülő nőre vándorolt. Arra a nőre, aki nem volt más, mint Bishop felesége. Az amerikaiak vezetője azt vette észre, hogy valamilyen kemény mellény volt rajta, amin másodpercenként felvillant egy kis piros fény. Egy bombamellény! - Jonathan pontosan tudta, mire képes egy ilyen szerkezet. Az eddig csendben álló orosz vezér megszólalt.
- Lám lám! Csak nem a nagy amerikai katona, a híres Jonathan Bishop tisztel meg minket a jelenlétével? - kérdezte. Az "amerikai" szót úgy köpte, mintha valami káromkodás lett volna.
- Engedd el a feleségemet, ruszki!
- Eltaláltad, valóban orosz vagyok. Ha elengedném, akkor egyből lelőnél, vagy megsebesítenél, hogy elvigyenek, Amerikába. És ott rohadjak életem végéig egy rohadt börtönben? Nem. Van nekem ennél sokkal fontosabb dolgom itt, Moszkvában...
- És mégis mi lenne az? Hogy ártatlanokat rabolsz el?! - biccentett Bishop a felesége felé. - Őt engedd el!
- Sajnos nem tehetem. De tudhatnád már, hogy megy ez. Van egy ajánlatom...
- Még a nevedet sem tudom. Mi okom lenne elfogadom egy ismeretlen ajánlatát, aki ráadásul az ellenségem?
- Mondjuk, hogy nem akarod holtan látni a feleséged, vagy a fiad. A nevem Jurij Szokolov. Az ellenségeim csak úgy emlegetnek: "Az Orosz".
- Miért raboltad el a feleségemet?
- Szerinted nincsenek barátaim Amerikában? Tényleg nincsen ott barátom - nevetett Jurij. - Viszont egy bizonyos szervezet tagjai közé tartozom. Egyikük azt mondta, van egy ember Amerikában, akiknek tragikus balesetet kéne szenvednie. - Bishop értette a célzást.
- De ha őt nem rabolod el, akkor is előbb-utóbb eljön valaki érted.
- Előbb-utóbb? Valaki? Nekem és a szervezetnek az volt az érdeke, hogy te gyere és most. Most pedig azon gondolkodsz, hogy az a nyolc amerikai, akik civil ruhában járják Moszkva utcáit, azokkal mi van. Eltaláltam?
Jonathan valóban ezen gondolkodott.
Francba! Hogy a fenébe lehet ilyen felkészült? - Jonathan lehetetlennek tartotta. Szokolov folytatta.
- Az a válaszom, hogy ők már nem jelentenek veszélyt senkire - mondta nevetve. Közben intett az egyik katonájának, aki valószínűleg egy bombaszakértő lehetett. A szakember odalépett a nőhöz és a mellényéből kihozott egy henger alakú tárgyat, aminek hatására a robbanószerkezeten piros villogás kíséretében elindult a visszaszámlálás. Az Orosz olyan arcot vágott, mint aki megsajnálta Jonathant. Aztán megint nevetett .
- 4 perc és 48 másodperc - olvasta le hangosan az óra állását. - Negyvenhét, negyvenhat. Milyen gyorsan telik az idő! 4 perc 44 másodperc, de ha így folytatod, előbb-utóbb egy nagy nulla lesz a kijelzőn. És akkor bumm - beszédet egy lövéssel nyomatékosította, amely a plafont tálalta el. - De van B) opció is...

folyt. köv.