Világnyelv

I. Avagy egy gyári munkás gondolatai

Amikor megsüketült, hirtelen nem is vette észre, mi változott körülötte. Hiszen szinte egész életében jelnyelvvel társalgott. Mint mindenki, akit valaha ismert, akikkel együtt nőt fel, és akikkel együtt dolgozott a világ legalsó szintjein. Legalul. A Gyárban. A Városban. A Világ legmélyén eltemetve a többi ott élővel.

Reggel, amikor elfoglalta a helyét az állomáson, amiért évek óra felelt, általában harminc-negyven percig még hallotta a hol ütemes, hol teljesen kakofón gépzúgást. Hangos volt. Szinte fájt. Aztán – csak türelemmel ki kellett várni –, elérkezett a megváltó csend. Az a pont, ami után a füle feladta, és nem igyekezett tovább felfogni a minden munkást alaktanul körültáncoló, embertelen zajokat. Onnantól jobban látott, nem lüktetett tovább a feje. És tökéletesen tudott irányítani mindenkit, aki a keze alá tartozott.

Ha megjelent az állomáson, azonnal felismerték a termetéről, a mozdulatairól, ha csak kihúzta magát, már azt tekintélyt parancsolóan tette. Mindig, amikor megszólalt, mindenki azonnal meghallotta. Azt is így hívták, amikor szavak nélkül kommunikáltak. Jelnyelven. Azt is hallani kellett az ő kifejezéseik szerint. És ő jól beszélt szavakkal és jelekkel is. Tudott szenvtelenül utasításokat adni kimért, jól megfogalmazott mozdulatokkal. De ugyanígy tudott kiabálni is, és dühösen rendet teremteni a felelőtlen idióták közt, ha épp arra került sor. Lendületesen, fenyegetően, ha ezt kívánta a helyzet.

Éjjelente, munka után, alkalmanként kicsit beültek a közeli kocsmába a többiekkel. Ilyenkor jelnyelven beszélgettek, hiszen a munkaidő lejártával még órákba telt, amíg visszatért a hallásuk – már akiknek még visszatért. Minden egyes nappal egyre halványabban, egyre fakóbban. De nem figyeltek rá, egyszerűen néha még az sem tűnt fel nekik, hogy már ismét hallanak. Mert nem volt fontos. Hiszen a kocsmában jelnyelven beszélt velük a kocsmáros is, jelnyelven mondta el a legújabb vicceit, amin a munkások mindig jóízűen és tökéletesen hangtalanul nevettek fel.

Nem nagyon beszéltek egymást közt élő szóval. Abban a pár órában, míg hallottak, minek? A Gyárban, és a hozzá tartozó fémbányákban úgysem hallották volna egymást. Ráadásul a forró levegő irritálta volna a torkukat, nyelvüket, ha feleslegesen kinyitják a szájukat. Így tehát ő is, és mindenki más is csak akkor tátogott imitálva a beszédet, mikor a munka végeztével pletykáltak egymásnak.

Néha, ha elfeledkezett magáról, még értelmes szavak is kicsúsztak ajkai közül, bár erről tudta, nem illik, mert eléggé kellemetlen lenne a felsőbb osztályok tagjai számára, ha jelenlétükben hangosan és rosszul artikuláltan szólalna meg fokozatosan romló hallása miatt. Bár egy Gyár melletti kocsmában nem szoktak ilyen ritka jelenségek felbukkanni. Évente párszor a látogatásokon pedig nem volt nehéz erre odafigyelni. Általában ezért nem is zavartatta magát, amikor a lelkes kocsmai anekdotázás közben nem túl mérsékelt hangerővel szólalt meg.

A kocsmában minden este volt mit ünnepelni, ha mást nem is, akkor azt, hogy még mindig életben vannak. És hogy még mindig mozog a város. Aznap este viszont épp azt ünnepelték, hogy most már ő sem hall. Még nem volt harminc, és végre teljesen a munkások közé tartozott, és soha többé nem is fog máshova. Egy hatalmas, összetartó család, akiket nem ismer senki, csupán az, aki közéjük tartozik. Mint például a marginális helyzetű kocsmáros, aki tud beszélni, és hall is, sőt a családja, felesége, gyerekei épphogy értik csak a jelnyelvet. Minek is értenék, hiszen a Gyár feletti szinten élnek, és kocsmáros is oda tér haza a munka végeztével. Ennek ellenére, ez a család rajta van a védencek listáján. Akit bevettek maguk közé, és minden őket ért sérelmet úgy bosszulnak meg, ha kell, mintha azok ellenük irányultak volna.

Aznap este már a sokadik itallal koccintott, és a sokadik trágárságon nevetett fel, miközben érzete, hogy az ujjai néha már nem mozognak tökéletesen beszéd közben. Hát igen, nekik nem a nyelvük kezdett lassabban forogni egy-egy görbe este végére.