Világnyelv

IV. Szép új világ, avagy fogság

Késlekedés nélkül indultak el az utolsó kapu felé, ahol pontosan az fogadta őket, amire Ark eredetileg is számított. Amint az őrök meglátták a két koszos, szakadt ruhás alakot a kapuhoz közeledni, azonnal fegyvert fogtak rájuk. Ark rögtön megállt, és a két karját felemelve eltartotta magától, épp ahogy a Gyárban is tette mindig, mikor a fegyeres ellenőrök elvonultak köztük.

Látta, hogy több őrnek mozog a szája, feltételezte, hogy kiabálnak, de ilyen távolságról nem tudott olvasni az ajkukról. Ő maga nem mert megszólalni, de a hátán rezgést érzett, ebből tudta, hogy Gyöngy beszélni próbál velük. Nem merte levenni szemét az őrökről, hogy megpróbáljon hátrafordulni, hiába  nézte volna meg a lány arcát, hiába akarta tudni, milyen kifejezés ül rajta.

Gyöngy mindkét kezét a vállaira tette, lenyomta Ark két karját a teste mellé, majd átkarolta a mellkasát amennyire tudta. Ark azt feltételezte, ezzel próbálja jelezni az őröknek, hogy nem fog támadni. Nem értette ezt a gesztust. Miért támadna? Ha rálőnek, eltalálhatják Gyöngyöt is. Azt meg csak nem kockáztatnák meg? Óvatosan kifújta a levegőt, amit addig visszatartott. Próbálta kiengedni az izmait összehúzó feszültséget. Remélte, így nem tűnik fenyegetőnek.

Aztán az őrök már mellette is voltak. Hárman megálltak vele szemben, és fegyvert fogtak rá. Kettő megkerülte, hogy a háta mögé kerüljenek. Az egyik óvatosan lefejtette Gyöngy karjait a mellkasáról, miközben a másik leemelte hátáról a szerkezetet a lánnyal együtt. Rossz érzés fogta el, ahogy az a megszokott teher eltűnt róla. Megpróbált megfordulni, hogy lássa, hogy bánnak Gyönggyel, de a másik őr, aki mögötte állt, durván visszafordította a fegyverek felé. Ennyi erővel meg is üthette volna, úgy megrántotta a vállát és nyakát.

Gyűlölte a csöndet, ami körülvette. Semmit nem hallott abból, amit Gyöngy mondott az őröknek, és azok válaszát sem. Csak az indulatokat érezte maga körül, ahogy vibrált tőle a levegő. Az egyik hátsó őr elvitte mellette Gyöngyöt, ő pedig végig követte a tekintetével. A lány kinyújtotta a felé a kezét, mintegy búcsúzóul, amire önkéntelenül az ő keze is előre lendült, hogy elérhesse.

De mielőtt kellő közelségbe kerülhetett volna, két szúrást érzett a nyakán, majd minden izma egyszerre rándult össze, és ő a földre zuhant. Ahogy a díszes köveken vonaglott az eszméletlenség felé sodródva, azt még látta, hogy Gyöngy arca eltorzul a rettenettől. Kapálózott, küzdött az őr karjaiban, de amennyire gyenge volt, még ha nem is fogja olyan erősen a megtermett férfi, ha ki is szabadul az erős karok közül, akkor sem lett volna esélye elvergődni odáig, ahol Ark feküdt. A rángások miatt nem tudta leolvasni Gyöngy szavait, de biztos volt benne, hogy neki szólnak.

Aztán lecsukódtak a szemei, elnyelte a sötétség, megkímélve mindentől, ami épp történt körülötte. Így nem láthatta, ahogy az őrök elviszik Gyöngyöt, nem látta az undort és a megvetést sem arcukon, amikor tudatosult bennük, hogy mennyire rossz állapotban van a lány, akit a hátán cipelt. Azt sem érezte, hogy többen őt is felnyalábolják, és elviszik valahova.

Órák múlva tért magához, de arról fogalma sem volt, hogy hol van. Ahogy kitisztult a látása, azonnal tudta, hogy egy ablaktalan cellába zárták, vastag falak és vasajtó „védelme" mögött. Az izmai annyira fájtak, hogy nem érzett semmit, még félelmet sem amiatt, hogy mi lesz most vele. Nem tudott felkelni a kényelmetlen priccsről, amire ledobták, bár a mozgást még nem akarta erőltetni, mert biztos volt benne, hogy egy óvatlan mozdulattól minden epe és gyomorsav feltolulna a torkán. Háborgott a gyomra, mint a legrosszabb másnaposságai alatt, feje hasogatott, és a korábbi, számára ismeretlen sokktól minden izma sikoltott a fájdalomtól.

Sokáig feküdt mozdulatlanul, mire testének minden gyengesége és gyötrelme csillapodni kezdett. Mire végre ismét uralma alá vonta tagjait, és már fel tudott volna ülni, akkor sem mozdult meg. Nem látta értelmét. Elszakították Gyöngyöt, őt bezárták ki tudja hova. Arról sem lehetett még sejtése sem, hogy valaha viszontláthatja-e a lányt, akiért mindent feladott, aki az élete lett. Milyen irónikus, hogy a jelen állás szerint kifejezetten rövidnek tűnt most ez az élet.