Már sötétbe borult a távol,
városi lámpafény pislákol.
Lézengő emberek itt és ott,
Mit akarsz te tőlem, mondd!
Szívem dobogása intő jel,
de meglehet, hogy egy csalfa csel,
ami úgy gondolja behálóz,
csak játszik veled, hogy bezárkózz.
Körülöttünk őrjítő a csend,
de fejemben nincsen rend,
a gondolataim gyötrő zajától,
nem kell félnem a magánytól.
Egy ideig csak ülsz és vársz,
oh, mondd el nekem mire vágysz!
Ajkaid szavakat formálnak,
míg én csak csöndben csodállak.
Azt mondod, hogy szeretsz engem,
gondolkodom mit látsz bennem?
Megszólalnom fölösleges,
a pillanat így tökéletes.
Mint sötét szobában villanyok,
szemed fénye akár a csillagok,
mik fényt hoznak a világomba
és megnyugvást a hiányodba.
