Társas szenvedély

28 | ü g y e t l e n s é g

Estelle

Annyira béna vagyok.

Ezt írtam Reyesnak sms-ben, a randink előtt kereken harminc perccel. A kezemben ragadt a szempillaspirál, aminek sikerült rendesen meglepni, hogy nem száradt még be, és így pötyögtem be az üzenetet, fél kézzel, a készüléket pedig remegve szorítottam. Reszketett az egész testem a visszafojtott dühtől, de igyekeztem a lehető legjobban megnyugodni.

Miért?

Írt vissza azonnal, így időm sem volt felvinni a fekete festéket a szempilláimra, mielőtt válaszoltam neki.

Bevertem a fejemet a fürdőszobaszekrény sarkába.

Tettem mellé egy homlokra csapós emojit, hogy hihetőbb legyen az üzenet, mennyire esetlen vagyok.

Istenem, te lány.-írta vissza csupán, de nem kellett a hangját hallanom ahhoz, hogy tudjam, viccesen rosszalló hangsúlyban értette.

Normális esetben, most felnevettem volna. Ha ez egy teljesen mindennapi helyzet lett volna, úgy, ahogy ezt neki is beállítottam, akkor talán én is viccesen reagáltam volna le. Viszont, miután ez nem egyike volt az ilyen szituációknak, így nevetés helyett a sírás tört rám, miközben újabb és újabb könnycsepp gurult végig az államon, elmosva a sminkemet, amit már negyedjére vittem fel, miután folyamatosan elmosódott. Könnyes szemekkel néztem a nyílt sebet a homlokomon, ami ugyan nem vérzett túl hevesen, de már most lilulni kezdett, így biztosra vehettem, hogy egy ideig nem tűnik majd el.

-Mi történt?-rontott be Max a szobába, utalva a kinti balhéra.

Az apám, miután bemenekültem a szobába, hogy Belleről gondoskodjak, nem tudta kin kitölteni a dühét, így anyával kezdett veszekedni. Szemtanúja voltam, ahogy a karját megszorítva tartja maga mellett, hogy muszáj legyen végighallgatnia a mocskos monológját, miután a pofátlan lánya otthagyta. Normális esetben anya engem hibáztatott volna, de a hirtelen ütéstől szédültem és csak a falnak támaszkodva tudtam elcsoszogni a szobáig, miután pedig ennyi emberség még azért maradt benne, hogy legalább ilyen állapotban nem küldi utánam apát, hagyott elmenni. Max hála az égnek már lemaradt a történtekről és csak a balhé utószele érte. Most érkezett meg a suliból, ahol tovább bent maradt, hátha úgy könnyebben megy majd neki a tanulás. Én kértem meg viszont, hogy jöjjön hamarabb haza, hogy vigyázni tudjon Bellere, míg én nem vagyok otthon, mert mertem azt hinni, hogy el tudok menni otthonról probléma nélkül, addig pedig ők is talán meglesznek a szobában, nélkülem is akár. Most viszont, minden porcikám azt súgta, hogy le kéne mondanom a randit és itthon maradni, mert rettegtem, hogy bajuk esne; apám már most kiszámíthatatlan állapotban volt.

-Semmi Max, ne aggódj.-hazudtam, nem nézve a szemeibe.

Ha meglátta volna, hogy sírtam, egyből rájönne, hogy kamuztam. Igyekeztem visszatartani a könnyeimet, amik megállás nélkül potyogtak, de mindhiába; a csalódottságomon semmi nem segített. Apámnak sikerült ezt a napot is tönkretennie, pedig egész álló nap a fiú töltötte ki a gondolataimat, a puszijai a nyakamon elvették a fájdalmamat és eltörölte az aggodalmaimat arra a pár órára, így felhőtlenül boldogan vártam a vacsorát. Mindez azonban addig tartott, míg át nem léptem a küszöböt és apám észre nem vette, hogy készülődök valahova.

-Dehát sírsz, Elle.-jelentette ki a nyilvánvalót az öcsém, de mégsem voltam hajlandó elmesélni neki a történteket.

Helyette inkább próbáltam megnyugodni, mert már nem sok időm maradt Reyes érkezéséig. Tisztában voltam vele, hogy ha nem nyugszok meg abban a pillanatban, akkor nem Max lesz az egyetlen, akinek magyarázkodhatok a szétbőgött fejemmel kapcsolatban. A szemeim már most kezdtek feldagadni és ha ez így folytatódik, esélytelen lesz, hogy azt bármiféle smink eltakarja majd.