Szürreális Emlékfoltok

↝: első felvonás

i.
Csendben járom az utcákat,
este van már, lámpák pislákolnak.
A város szélén rókák szaladgálnak,
bomlásnak indult tetemek
felett, gyerekeik eszegetnek.
Nézem őket, vérben úszó szemük
már megfélemlítésre késztetne.
Üzeni szaladjak, mert én következek.
Nincs bennem félelem. Elmosolyodom,
most ő ijedt meg, otthagyom,
a mai naphoz már nincs kedvem,
továbbállok hátha, megpihen lelkem.

ii.
Utca szélén járok már, árkokban
emberek fekszenek, felajzott állapotban,
a jótettnek itt nincs helyszíne.
Meztelenül pózolnak egymáson,
verejtékük látszik s
szakadt ruhák mindenhol,
kurvák fekszenek alattuk.
Undorodva nézem, ahogy
egymásba fonódnak.
Már nem lehet kivenni
őket, akár hullák is lehetnek.

iii.
Lassan hazaérek, már szememben
életnek nyoma sincs, csak a
megszokás látszik.
Kiment belőlem minden,
jókedv - öröm - boldogság
szomorúság - kesergés - fájdalom
már nem érzem ezeket.
Nem érzek semmit, pedig olykor
el kéne a félelem, mert anélkül élni
nem lehet, de lassan kezd visszajönni.
Az undor az, ami elsőnek a felszínre tör.
Egy fánál megállok, kijön belőlem minden,
minden, amit utálok ebben az életben.