𝗛𝘆𝘂𝗻𝗹𝗶𝘅 𝗢𝗻𝗲𝘀𝗵𝗼𝘁𝘀 | 𝗝𝗮𝘃𝗶́𝘁𝗮́𝘀 𝗔𝗹𝗮𝘁𝘁

11.

Hyunjin szemszöge

„Azóta a nap óta semmit sem hallottunk Jisung felől. Kerestük telefonon, de nem volt elérhető, mindig hangpostára kapcsolt. Semmi hír nem volt róla. A munkahelyén is kérdeztünk felőle, de azt mondták, hogy nem adhatnak információt róla, így nehezen, de feladtuk a keresését.

Felixet felettébb megviselte legjobb barátja hiánya, és hogy semmit sem tud a srácról. Én sem viseltem valami jól, de mégiscsak Felix legjobb barátjáról beszélünk. Majdnem együtt nőttek fel. Megértem, hogy Felix miért volt annyira maga alatt.

Igazából ha úgy vesszük azóta nem önmaga. Már nem szórakozik olyan sokat, nem olyan beszédes, és többet szeret egyedül lenni. Fáj így látnom őt, főleg úgy, hogy érzem ahogy megpróbál kizárni az életéből.

Felix naív. Tudom pontosan, hogy mi jár a fejében, hiszen már több éve együtt vagyunk, és minden percét velem töltötte. Volt időm kiismerni őt.

Azt gondolja, hogy azzal, hogy elveszítette Jisungot, az életének egyik boldog, felhőtlen korszaka zárult le. Azt hiheti, hogy ezzel a korszakkal én is eltűnök majd, de nem. Én sosem fogom kizárni magam Felix életéből, hiszen szeretem őt. És...reményeim szerint ő is szeret engem még.

Próbálok azellen tenni, hogy szakítanunk kelljen. Próbálom kerülni a feszült helyzeteket, a nem kívánt beszélgetéseket. Próbálok csak pozitív lenni vele, de semmi sem változik...”

-Mióta írsz naplót?-szólalt meg mellettem egy orrból jövő hang.

Oda sem kellett néznem, már tudtam, hogy Felix az, és éppen egy, vagy talán már kettő párnába fojtott zokogáson van túl.

-Ma óta.-fordultam felé, és óvatosan felemeltem a fejét az ajakától fogva.

Lebiggyesztett ajkakkal töröltem le minden egyes könnycseppet puha fehér bőréről. Nem bírom így látni őt, egyszerűen megszakad a szívem.

-Miért sírtál?-kérdeztem meg tőle, amire válaszul csak egy laza vállrántást kaptam.

-Jött magától.-törölte hosszú pulcsija ujjába az orrát.

-Adok zsepit.-vettem le egy zsebkendőt a nappaliban lévő kávézóasztal polcáról.

-Köszönöm.-vette el két ujjal a zsepit, majd szétnyitotta és belefújta az orrát.

Amint végzett, kivettem a kezéből a koszos zsebkendőt és letettem az asztalra. Széttártam a karomat, és szorosan megöleltem megtört páromat.

Felixből szinte azonnal kitört a fájdalmas zokogás, ami szinte csillapíthatatlannak tűnt számomra. Kezeit hátamra vezette, ahol görcsösen megmarkolta bő pulóverem anyagát. Könnyes arcát nyakamba fúrta, testével pedig egyre közelebb és közelebb húzódott hozzám.

Szomorúan, mégis magabiztosan vezettem le kezemet a hátán keresztül a fenekéhez, ahol megemeltem, és az ölembe ültettem szegényt.

Hátradőltem a kanapén, őt pedig gyakorlatilag a mellkasomra fektettem. Kis kezecskéi szorításából nem szándékozott engedni, így tartotta magát, hogy ne csússzon le. Végülis nem csúszott volna le, hiszen én is tartottam a kezemmel.

Percekig csak sírt, és sírt. Próbáltam nyugtatni azzal, hogy a hátát és a fejbőrét simogatnom, mégsem sikerült. Bő fél óra múlva jutottunk el arra a szintre, hogy csak szipogott, nem sírt.

Természetesen adtam neki ismét több és több papírzsebkendőt, hogy megtörölje az arcát, és kifújja az orrát. Mire ezzel is meglettünk, eltelt még tíz perc. Őszintén szólva nem bántam. Ha két napig tartana megnyugtatni, nekem az is megérné, hogy legalább megtudjam mi nyomja a kis ártatlan szívét.

Kis csend után mertem csak megszóllani, nehogy megijesszem, s azt gondoltam, hogy addigra megjön a hangja is.

-Felix, kérlek, mondd el nekem, hogy mi az ami annyira nyomja a pici szíved, hogy képes vagy miatta ennyit szomorkodni! Jisung a probléma? Engedd el őt kicsim, ha igaz barát lett volna, akkor nem hagy el szó nélkül. Én vagyok a baj? Nem szeretsz már? Nem vagyok elég jó neked, netán megbántottalak valamivel?-kezdtem magamban is kételkedni.

-Te semmi rosszat nem tettél. Jisung is már a múlté lelépett azzal a Minhóval a szülei miatt, engem pedig elhagyott! Fáj, de ez van.-fordult oldalasan az ölemben, úgy homlokát a nyakamnak döntötte.

-Akkor miért vagy ilyen szomorú? Négy éve, hogy együtt vagyok veled, de nem láttalak még ennyire letörtnek. Nem bízol bennem, hogy elmond?-nyeltem egy nagyot ezzel lenyelve feltörni készülődő bánatomat torkomban.

-Bízom benned.-suttogta.-Mindig is bíztam benned, hiszen te vagy az én bástyám, aki megvéd, és meghallgat. Mellesleg a kisállatkám.-idézte fel a kapcsolatunk elején elsütött viccet ami rám ragadt.

-Akkor mi a baj?

-Meg fogsz rám haragudni Hyunjin, ezért nem akarom elmondani. Ki akarom élvezni amíg veled lehetek, mégis jobb lenne, ha ellöknélek magamtól.-sírta el magát halkan.

-Hogy érted, hogy ellökni magatól? Sosem tudnál ellökni magadtól! Szeretlek téged, és már a kapcsolatunk elején ígéretet tettem, hogyha lesz problémánk, mindig megbeszéljük.-vezettem ujjaimat hajába.

-De ez nem olyan dolog.-törölte le könnyeit a pulcsija bő ujjával.

-Akkor mond el, hogy milyen dolog!

-Vissza kell mennem Ausztráliába!-jelentette ki kerek-perec, mire kezeim tehetetlenül hullottam ki a hajából, le a kanapé bőr anyagára.

-Hogy visszamenni A-ausztráliába?-döbbentem le.

-Igen.-bújt közelebb hozzám.-Nem mertem elmondani neked. Te nem jöhetsz velem Hyunjin, hiszen neked itt van az otthonod, ezt a nyelvet beszéled, itt vannak a rokonaid, szüleid, nagyszüleid, barátaid. Neked Korea a mindened. Nem jöhetsz velem Sydney-be.-sírta keservesen.

Én azonban nem értettem vele egyet. Nem maradok Koreában, ha Felix visszamegy Ausztráliába. Nem nem, és nem!

-Nem Felix! Amikor megismertük egymást itt Koreában, még nem éltél itt véglegesen. Miattam költöztél véglegesen Szöulba, távol a családodtól, barátaidtól, és otthonodtól. Nem várhatod el tőlem, hogy majdnem négy év után, csak úgy elengedjelek. Én is megyek veled!

-De Hyunjin...-ült fel, és szembe nézett velem.

-Egy szót sem akarok hallani! Mikor indul a géped?-kérdeztem, amint mutatóujjammal elcsitítottam.

-Holnapután reggel.-motyogta.

-Akkor mondom, hogy mi lesz. -tettem kezeimet az oldalára.-Szépen összepakolunk, és holnapután reggel visszaadjuk a kulcsokat a főbérlőnek.

Hosszú idő után most először láttam őszintén mosolyogni. Könnyei most a boldogságtól csordultak ki egyenesen a nadrágomra.

-Köszönöm!-ölelt magához.

-Nincs amit megköszönnöd Pipi.-simogattam a hátát.

A Pipi becenevet még akkoriban adtam neki, amikor az unokatestvérem kisbabája azt mondta rá, hogy olyan mint egy csibe, után pedig le „Pipi”-zte

-Szeretlek!

-Én is.-mondtam, majd magamhoz öleltem.

Végre megtudtam, hogy igazából mi nyomasztja.