Régi idők elfeledett történetei

Sötétség

A Spinjitzu Brothers - The lair of Tanabrax című könyv végén játszódik. Juliet x Garmadon.
A sztori röviden: Garmadont és Wut elküldi az apjuk hogy keressenek meg egy teát, ami meggyógyítja Garmadont. Az úton kalandokba keverednek, mint most. Egy Tanabrax nevű fickó egy ősi djinn amulett segítségével örökéletű fabábokba zárja az emberek lelkeit, hogy saját sereget gyűjtsön magának. Miután Garmadon és Wu terve elbukott, hogy kiszabadítsák őket és ráadásul Wu is fabáb lett, Garmadon elkeseredettségében Julietet hívja segíteni.

Juliet unottan ült, miközben az anyját hallgatta már megint valamiről prédikálni. Mindig ezt csinálta, ha dühös volt rá, ez már három órája mehetett, bár a lány nem igazán tudta, mert az első három perc után már oda sem figyelt. Csak a hosszú, fehér hajával játszadozott miközben az ablakban ülve Sarat figyelte, ahogy újra és újra elbénázza támadásait tanáruk, Gabriel ellen. Micsoda szégyen, hogy ennyi könyv elolvasása után is csak a sárban tud kúszni a húga. Mint valami giliszta.

Viszont sajnos Juliet ebbe is beleunt, így inkább el akarta terelni a figyelmét, ám egyedül csak Garmadon mosolygó arca lebegett a szemei előtt. Erre pedig nem tudott mást tenni, mint egy álmodozó sóhajt ejteni. Hiányzott a barátja, már hetek óta nem látta. A tóhoz mostanság nem járnak ki, és mivel nagyon nem szoktak onnan kimerészkedni, nem is tudta megkeresni, hogy megkérdezze mi van.

Remélte őket az apjuk nem ilyen béna beszéddel untatja, azért, mert nem úgy alakultak a dolgok ahogy akarta. Mert hát ő pont emiatt volt itt. Lemészárolta a tűzkobrákat, akikhez anyja nagy reményeket fűzött. Dühös volt, mert nem értette, hogy juthatott az eszébe ilyen badarság. De addig is jó volt míg nem tudja, hogy mindezt azért csinálta mert fogva tartották a fiúkat már napok óta. Aztán arról ne is beszéljünk, hogy később Juliet és Sara még az Első Spinjitzu Mesterrel is szemben találták magukat, amikor elpusztították a tiltott Spinjitzu tekercseit, hogy megmentsék Garmadont és Wut. Az a veszekedés, amit lenyomott vele. Még mindig hihetetlenül büszke rá, mert az a vén trotty igazán megérett egy fejmosásra. Kár, hogy Garmadon el volt ájulva és nem hallhatta ahogy kiáll érte az apja előtt. Biztos ott lett volna az ajkain az a levakarhatatlan vigyor, amit mindig látott.

– Juliet Kicc, te egyáltalán figyelsz arra, amit neked mondok?! – kiáltotta az anyja azon a károgó hangján, amit utált. Egyébként is utált mindent, amit az anyja tett vagy mondott, szóval ez annyira nem is volt újdonság számára.

– Nem és nem is érdekel! – köpte vissza, miközben egyre inkább elmélyedt az emlékeiben élő Garmadon arcának tanulmányozásába. Ám nem sokáig élvezhette a világitó vörös szemek és tökéletesen álló barna haj varázsát mert az anyja dühösen megmarkolta a haját és magával kezdte húzni őt, végig a padlón, egyenesen a szobájába. Juliet csak némán hagyta a dolgokat történni tudta, hogy leállni hisztizni nem volt jó ötlet. Mikor odaértek az anyja csak hanyagul belökte őt a szobájába és rázárta az ajtót. Amit persze hogy nem lehetett kinyitni. Mert időtlen szobafogság, a kedvence. Addig marad itt amíg el nem kezd könyörögni és bocsánatért esedezni. Na még mit nem! Ő inkább akkor itt rohad meg!

– Itt fogok megrohadni – jelentette ki két órával később, ahogy már nagyon unatkozott. De mit is tudna itt tenni? Igazából semmit. Ám ez pillanatok alatt megváltozott, amikor is lábai alatt egy portál nyílt, amin átesett a lány. Ideje sem volt a levegőben kinyitni szárnyait, mert máris földet ért. Vagyis lényegében rázuhant valakire.

Viszont mégis ki és hogy tudta őt megidézni? Kevés angyal tudta, hogy kell ezt csinálni és még kevesebb tudta ezt úgy csinálni, hogy felülírja anyja szobafogság mágiáját. Legnagyobb meglepetésére ezt nem egy angyal tette, hanem az alatta fekvő Garmadon.