𝐋𝐄𝐒 𝐅𝐋𝐄𝐔𝐑𝐒 𝐃𝐔 𝐌𝐀𝐋 》𝐂. 𝐁𝐀𝐔𝐃𝐄𝐋𝐀𝐈𝐑𝐄

𝐈. 𝐅𝐄𝐉𝐄𝐙𝐄𝐓 - 𝐔𝐍𝐄 𝐓𝐄𝐌𝐏Ê𝐓𝐄

Párizs, 1864. Április 2.

- Monsieur Baudelaire, magát ez a fránya idő sem tartja vissza? -nyitott ajtót a vézna, ősz hajú Madame Delphine-

- Ilyen bájos asszonyokat magukra hagyni? -tárta szét karjait a művész úr-

- Ugye tudja, hogy már réges-rég' be se tehetné ide a lábát? -pampogott a hölgy- Mikor is fizetett utoljára?! -pörölt továbbra is, lesegítve a vézna férfi vizes kabátját-

- Madame Delphine... Maguk a környék legszebb virágszálai, hát ne jöjjek többé? -biggyesztette le gúnyosan vékony ajkait-

- Tisztelt uram! -tipegett ki a hallba vihogva Cukorfalat. Egyenes, vörös haja verdeste szétzilált vállát, harisnyatartója kibuggyant ledér alsószoknyája alól és, mint mindig, egy-egy barackvirág színű szalaggal volt átkötve-

- Már hiányoltuk! -jelent meg az ajtóban B. asszonyság. Töpörödött, alacsony nőszemély volt, a meglévő lába kurta, a másikat fából faragták-

- Baudelaire uraság van itt?! -kuncogta Esmeralda, a cigánylány. Ugyan nem ez volt a valódi neve, mindenki ezt használta. Az egzotikus szépségbe Kékszemű kapaszkodott, aki a legfiatalabbnak bizonyult a fényes társaságban a tizenkilenc évével-

- Látja? A lányaim szeretik Önt. -csóválta a fejét Madame Delphine, azóta is a költő kabátját szorongatva. Egy dézsa fölött alaposan kirázta s kicsavarta, majd az akasztóhoz sétált, hogy kiakassza szárítani a ruhadarabot. Csak akkor vette észre a hatalmas, éktelen foltokat s lyukakat a köpenyen- Igazán elkélne egy nő a háznál, nem gondolja? -rikkantotta fennhangon, amíg a bohém írót a nőszemélyek királyi bánásmódban részesítették; bort adtak neki, madártollal legyezték, a lábát masszírozták s a szájába adták a gyümölcsöket-

- Áh, nem való nekem feleség. Akkor mégis ki vigyázna az én kedvenc lánykáimra? -kacsintott kajánul-

- Isten ments, hogy valaha megházasodjon! Szegény nő. -vetett keresztet a madame- Bejárónőre céloztam. Nincs ki megvarrja a ruháit, monsieur. Vagy önnek jó, hogy vasalatlan ingekben jár-kel? De mivel oly' nagy a szívem, segítek magán.

- Majd én feljárok hozzá! -kacagta Esmeralda- Higgye el uram, jó házvezetőnője leszek! Fizetnie sem kell, megcsinálok mindent amit kér!

- Fenéket. Tanulnod kell még, te lány. -korholta le Madame Delphine- Monsieur Baudelaire egy csirkefogó. -ciccegett a fejét csóválva-

-Na, szépasszony! Mi ez az ellenszenv? -húzta föl az orrát-

- Ne szépítsen monsieur! Maga is tudja nagyon jól! Ha nem lenne ilyen kifinomult és kedves a lányaimmal, már hónapokkal ezelőtt elküldtem volna! Erre tessék, önszántamból, és ingyen hajlandó vagyok a gondját viselni. -A madame anyagias asszonyság volt. A piacon mindig alkudozott, akárkibe képes volt beleállni, akinél kiszagolta, hogy a vagyonára törne. Ha pénzről s fizetésről esett szó, Madame Delphine könyörtelen és makacs volt-

- Delphine asszonyság, ne legyen ilyen mogorva a mi kedves, drága urunkhoz! -vetette oda boci szemekkel Cukorfalat, a férfi mögé lépve s hátulról rávetve magát. Oly' szorosan ölelte, hogy Baudelaire szemei kigúvadtak, lágyan a nő karjára ütve, hogy engedje el-

- Ereszd el a szerencsétlent! Legyen hálás monsieur. Más ezt nem tűrné...

- Hát nem fejezem ki hálámat elégszer?! -ezt a madame már meg sem hallotta-

- Mylène! Gyere ide, dolgod van! -kiabált. Mylène volt Madame Delphine unokája. Szegény pára, ötéves korára teljesen árva maradt: anyja magára hagyta egy lepukkant kocsmában, apja pedig korán elhunyt. Gyakorlatilag a nagymamája által vezetett bordélyházban nevelkedett, ahol kitanulta a varrás, fonás, és a szövés művészetét. Néhanapján besegített s felszolgált mindenfélét a vendégeknek; bort, pezsgőt, abszintot, dohányt, akármit kértek. A főzéshez is ő értett a legjobban. "Nyitnom kéne egy konyhát, ahol Mylène főzne. Jó sok pénzt keresnék akkor!" gondolta sokszor Madame Delphine. A leány épphogy betöltötte a tizennyolcat. Ébenfekete haját általában befonta, vagy feltűzte egy kontyba, zöld szemei beszédesek voltak, arca fakó, szája telt. Nagymamája egyetlen egy dolgot tiltott meg neki: hogy 'munkába álljon'. Beleőrült a gondolatba is, hogy az ő kis szépséges unokája olyan romlott nőszeméllyé legyen, mint a többiek. Baudelaire már találkozott véle, de amikor legutoljára látta, épphogy felért a derekáig. A kislány alakja megjelent az ajtóban, illedelmesen köszönve az uraságnak- Nesze! Varrd meg ennek a pernahajdernek a kabátját! -nyomta unokája kezébe az említett ruhadarabot-