𝐋𝐄𝐒 𝐅𝐋𝐄𝐔𝐑𝐒 𝐃𝐔 𝐌𝐀𝐋 》𝐂. 𝐁𝐀𝐔𝐃𝐄𝐋𝐀𝐈𝐑𝐄

𝐈𝐕. 𝐅𝐄𝐉𝐄𝐙𝐄𝐓 - 𝐔𝐍𝐄 𝐂𝐇𝐀𝐑𝐎𝐆𝐍𝐄

- Monsieur, csak nem akar még jobban megfázni? Jöjjön ki azonnal! -engedte el a kezét, fölugorva. Egy elhasznált törölközőt leterített, a férfi mégsem mozdult-

- Segítsen kérem. Nagyon legyengültem. -Mylène érezte, tudta, hogy az úr rájátszott. Valamilyen okból kifolyólag, nem állt le véle vitatkozni-

- Na jó. Jöjjön! -tárta szét a törölközőt, miközben feltűnően elfordította a fejét. Gondosan a férfi vizes teste köre tekerte azt, picit megtörölgetve a reszkető beteget- Menjen a szobájába s öltözzön fel. -tessékelte ki a vacogó költőt. Az említett személy a kandalló mellé telepedett, amiben épphogy pislákolt a tűz. Mylène persze azonnal ráparancsolt- Uram! A padló rendkívül hideg, azonnal álljon föl! -Baudelaire kihasználta minden percét, hogy szíve választottja ily' módon törődik véle. Azt se bánta, hogy a lányka sokszor rápirított. Titkon még élvezte is, hogy egy ilyen gyönyörű fiatal nő megalázza. Egyik legnagyobb vágyálma az volt, hogy Mylène uralkodjon fölötte. Bármit megtett volna, a legapróbb, legjelentéktelenebb dologtól kezdve a legtragikusabbig is. Örömmel akarta alávetni magát e gyönyörű szirén parancsainak. Sóvárgott őérte, az tette őt ily' beteggé s gyengévé.
Odakünn kezdett sötétedni. A legyengült férfi állapota egyenesen arányosan javult Mylène gyengéd törődésével. Visszaemlékezett gyermekkorára, mikor édesanyja ápolta. Úszott a női érintésekben, hogy csak ővele foglalkoztak, senki mással a világon-

- Jobban van? -ébresztette föl Mylène Baudelaire-t-

- Sokkal. -mosolygott bágyadtan. A leány megkönnyebbülten sóhajtott-

- Jaj, majd' elfelejtettem! -csapott a homlokára, fölpattanva a kényelmetlen, rozoga székről. Kirohant a fényképért, amit ő maga készített Baudelaire születésnapjára. Lefújta, hogyha esetleg beporosodott volna abban a pár órában, az is eltűnjön. Izgatottan futott vissza a betegség szagú helyiségbe- Boldog születésnapot monsieur Baudelaire! -adta a férfi kezeibe a vásznat. A következő mozdulatát ő maga se' értette igazán, de lábujjhegyre ágaskodott s egy csókot nyomott a költő sápadt orcájára. Ahogy realizálta tettét, a szája elé kapta kezét- Bocsánat uram. Fogalmam sincs mi ütött belém.. Tán' csak izgulok mit fog mondani! -magyarázta zavartan kuncogva. Baudelaire nem mutatta ki, de a boldogság elöntötte beteges testét. Még szép, hogy felismerte az idilli látképet. Megfordította abban reménykedve, hogy egy kis "üzenet" várja majd, de egy nagy 'M.' betűn kívül mást nem talált-

- Merci Mylène. -somolygott kedvesen. Feltűnt számára, hogy a lány arca nem távolodott egy milliméternyit sem. Mindig komor, töprengő arcáról elillant a mosoly. Sötét szemei Mylène telt ajkain fixálódtak, aki ezt feltehetőleg észrevette. El akart húzódni, valami mégsem hagyta. Az író nem akarta eme nemes alkalmat elszalasztani. Gyöngén megfogta a leányka törékeny kezecskéit, amikhez ajkát hozzá érintette. A sötétbarna és smaragdzöld szempár találkozott a félhomályban. A két vágyakozó ajkat csupán néhány centiméter választotta el az érintkezéstől. Pulzusuk az egekbe szökkent, Baudelaire lehunyta szemhéjait. Ám az utolsó utáni pillanatban, amikor szájuk súrolta a másikét, valaki éktelenül dörömbölni kezdett az ajtón. Szétrebbentek. Mylène kérdőn pislogott, hogy nyisson-e ajtót, amire a férfi igennel felelt.
Legnagyobb meglepetésére az ajtóban Cukorfalat állt. Mindketten értetlenül pislogtak, agyukban valószínűleg ugyan az a kérdés fogalmazódott meg, ami így hangzott:
- Te mit keresel itt?! -a lakás tulajdonosa kinyújtotta a nyakát, sőt nagy nehezen ki is kecmergett ágyából-

- Cukorfalat?! -döbbent le ő is-

- Talán megzavartalak valamiben? -vicsorgott Mylène irányába-

- Egyáltalán nem! -tagadta automatikusan, kikopott szoknyáját morzsolva- Azt hiszem... Nekem mennem kell... -dadogta zavartan, összeszedve fakó kendőjét, amit hófehér vállaira terített egy gyors mozdulattal- Isten önnel monsieur! Szívből kívánom, hogy legyen jobban! -nyújtotta feléje jobb kezét, a címzett pedig nyomott rá egy csókot. Mylène már el is hagyta a piciny lakást. Egy nem mindennapi érzés kerítette hatalmába: mellkasa szorított, a levegőért kapkodott s érezte, hogy pír önti el orcáját. Meg akart veszni. Életében először vált féltékennyé! Szíve szerint visszatrappolt volna, hogy kiossza az enyelgő párocskát. Úgy érezte, felrobban a méregtől, ha csak eszébe jutott, hogy Baudelaire Cukorfalatot csókolja, simogatja, kényezteti... "Ha tudná, hogy az én területemen vadászik! Monsieur Baudelaire bizonyítottan az én társaságomat kedveli!" duzzogta Mylène.