Bolyongó (Rúnatánc előzménykötet)

Egy

Szeptember 2. szerda

20:13

Szia újra, Twitter-világ.

20:15

Délután megfenyegetett egy közveszélyes őrült, aki mellesleg mától az osztálytársam. Egyébként minden rendben.

Egy

A jelzőcsöngő éles berregésére tértem magamhoz, de nem nyitottam ki a szemem – továbbra is párnának használtam a 12. c osztálytermének fehérre meszelt, jéghideg falát. Kellett a negyven perc pihenő, a citromos víz is dolgozott bennem, szóval hatványokkal elfogadhatóbbá vált a közérzetem. Mi több, megéheztem. De meg ám.

– A házi feladat a következő. A feladatgyűjtemény, igen. Ezerszázhuszonkettő, a és b feladatrész. Ezerszázhuszonkilenc, a, b, és c rész. Ezerszázharmincnégy...

Az exsulimban kissé türelmetlen és nem kevésbé szigorú matektanárom volt. Tizenegyedikes koromban, valamikor karácsony előtt dobta be a törölközőt, egészen addig nem akart felhagyni a „megemberelésemmel", de akkor, decemberben ő is feladta; onnantól kezdve szellemként kezelt. Tűzrőlpattant fiatal nő volt. Ám ez a bizonyos Ferenczi tanár úr álomba ringató, unalmasan elnyúló hanglejtéssel büszkélkedhetett – minden elismerésem azoknak, akik úgy is képesek ébren maradni az óráján, hogy egy csepp alkohol sem bujkál a szervezetükben.

Aludtam kicsit suli előtt is, még a belvárosi liget játszóterén, miután kiszedegettem a koszos homokból a műanyag- és papírhulladékot, meg egy méretes üvegszilánkot is. Inkább egy kukában landoljon, mint egy kiskölyök talpában. Úgy egy órácskát szundítottam az EU-konform hintán – amit nem kimondottan az én vállamnak és hátamnak szabtak –, és fel-feleszméltem a gyomrom bukfenceire, amire csak egy válasz létezett: újra meghúzni a másfél literes ásványvizes palackot.

– Szorgalmi feladat. Ezerszázharminckilenc, a, b, és c, rész. Ezerszáznegyvenegy...

Csak arról volt szó, hogy az első tanítási nap keddre esett, szóval tegnap időben felkeltem, lefürödtem, tiszta inget húztam, fogtam a motyómat, majd elindultam otthonról olyan úton, ami véletlenül se érinti a gimnáziumot. Éjjel fél kettőkor estem haza. Nincs mit szépíteni rajta: tisztességesen eláztam, egy másik univerzumba ittam magam, úgy, ahogy illik. Másnaposságra mindenkinek más módszer válik be, Karcsi haverom például esküszik a paprikáskrumplira, Mikko, amilyen agyament északi, kefirt és uborkát pakol magába, de én egyszerű ember vagyok, így amikor hajnalban az ébresztő arra az émelyítő érzésre vert fel, hogy a gyomrom fellázadt ellenem, az első dolog, ami eszembe jutott, a citromos víz volt. Persze a másnapos fejem azzal nem számolt, hogy miután sikerült eljutnom a konyháig, talán nem hajnali fél hatkor kellene kosárra dobásban lenyűgözni a ház védőszellemeit: a kifacsart citrom héjával rosszul céloztam meg az üres kukát. Tökéletes szögben borult fel. Felverte anyát is a konyha mögött nyíló nappaliban, akinek félálomban, taknyosan csak annyira futotta: „Norbi? Te vagy?"

Agyatlan marha vagyok, az az igazság. Egy megveszekedett citrommal elbaltáztam anya pihenését, aki – miközben kisurrantam a házból és a buszmegálló felé siettem – azon aggódott kora reggel, hogy az egy szem fia hajlandó-e betenni a lábát kis városunk legmenőbb gimnáziumába, így szeptember másodikán.

Megszegni az édesanyámnak tett ígéretet olyan húzás lenne, amit nem biztos, hogy elbírna a lelkiismeretem. Kell az az érettségi. De azért elmormoltam Tyrnek egy másnapos fohászt még a játszótéren lábadozva. Az istenek biztosan partit tartottak a tiszteletemre, a Nornákkal együtt, akik egymást böködve mutogathatnak az életfonalamra, és szövés közben tutira beleáll a görcs az oldalukba a röhögéstől.