Bolyongó (Rúnatánc előzménykötet)

Kettő

Szeptember 3. csütörtök

21:02

Úgyse hisz nekem. Hát ezt így lehet, hogy megszívtam.

21:13

Matekra kellene tanulnom, de azon kattogok, mikor fog elszállni az agya a suliban. Hihetetlen. Miért nem a dések kapták meg?

Kettő

Álmodtál mostanában olyasmit, hogy a magyar haverod el fogja veszíteni a keddjét?

Hazafelé ballagás közben megnyitottam a Skype-ot. Persze, hogy Mikko nem volt online, Facebookon sem. Nem hallottam róla vagy egy hete, valószínűleg megint elhúzott valahová az emberi civilizációtól legalább ötven kilométerre. Irigyeltem azt a finn tökfejet, ott náluk csak kiteszi az ember a lábát a ház ajtaján, és máris ott húzódik egy tórendszer vagy egy megyényi rengeteg, amiben el lehet tévedni. „El kell tévedni, ember, napi szinten el kell tévedni." Ezt hajtogatja állandóan. Odaírtam neki még valamit:

Azért majd adj valami életjelet. Ne csak Odinnal dumálj, tökfej.

Beértem az utcánkba. A házunkkal szemközti telek mellett egy kisebb parkban fiatal lányok hintáztak a játszótéren. Az egyik kedvenc edzőhelyem volt a placc. Akadt ott olyan magasságú elem, amit pazarul ki lehet használni – leginkább sötétedés után, amikor nem bámészkodnak sokan.

A bejárati ajtónk egyik sarkába kívülről és belülről is belekarcoltam a késemmel a védelem rúnáját, ahogy a szobaajtómra Tyr jelét. Amikor anya meglátta, szórakozottan legyintett, apám pedig elfehéredve vette tudomásul, hogy végérvényesen menthetetlen vagyok. Minden egyes alkalommal, amikor benyitok a házba, erre a rúnára figyelek.

– Szia, édes kisfiam.

Anya mormolása ütötte meg a fülemet a nappaliból. Ledobtam a cipőmet, behajoltam a konyhai csap alá fél liter vízért, aztán a nappali ajtófélfáját támasztva körülnéztem a káoszban, ami odabent uralkodott. Papírhegyek mindenütt, alátétek, üres teáscsészék, keksz, nápolyi, cigarettásdoboz, laptop, jegyzetfüzetek. Meg Szepes Erika tekintélyes méretű alakja a fotelben, zsebkendőkkel körülvéve, az allergiaszezon közepén.

– Minek dolgozol így? – kérdeztem tőle. – Szabin vagy.

– A parlagfűszezon nem távozik kizárólag az én kedvemért még a következő egy hónapban, szóval teljesen mindegy – válaszolt a laptopnak. – Most beszéltem apáddal, majd beugrik a gyógyszertárba. Kell valami csodafű vagy tea neked, hozzon?

– Nem kell semmi, kösz. Ettél ma már valami értelmeset?

Lecsukta a laptop tetejét, tüsszentett egyet, aztán még egyet, majd orrfújás után rám nézett:

– Tegnap délután felhívott az osztályfőnököd, hogy nem mentél el az évnyitóra. Ami ugyebár az első tanítási nap volt. Norbi...

– Kedd volt, anya. Nyugi, ma már voltam.

Lehunyta a szemét és hátradőlt. Alig kapott levegőt, nagyon piros volt az orra.

– Nem fogod ezt csinálni velem, felejtsd el. Apád bekönyörgött ebbe az iskolába, nem szúrhatod el ezt az esélyt, gyerekem. Nem hagyom. Megígérted nekem azt az érettségit.

– Oké, ez rendben van, de...

– Nincs rendben! – emelte fel a hangját. – Felőlem játszhatod ezt a hülyeséget, amíg csak akarod, de én nem azért szültem egy gyereket, hogy végignézzem, ahogy elcseszi az életét. Kedden is bemész az iskolába, tanulsz, hazajössz, és utána azt csinálsz, amit csak akarsz.