Fantôme - Régi változat

I.

Az állomás üresen állt, csupán egy ódivatú gőzmozdony gördült be a vágányok közt. Kürtjéből füst szállt fel, és a kerekek csikorogva állították meg a szerelvényt. Az ajtók kinyíltak, de csupán néhány fiatal szállt le, köztük egy magas, szálkás testalkatú férfi. Kék inget és kiszaggatott, fekete farmert viselt, hozzá fekete bőrbakancsot és fekete bőrdzsekit, vállán egy nagy sporttáska lógott. A vonat hangos füttyszóval jelezte, hogy tovaindul, a kerekek ismét nyikorogva hajtották meg a szerelvényt. A férfi szőke, vállig érő hajába belekapott a tovainduló mozdony által okozott szél. Ujjaival belefésült kusza tincseibe, hogy azok ne lógjanak arcába. Fiatalabbnak tűnt, mint ahány éves, finom, már-már nőies arcvonásai sokakat megtévesztett. Csupán égszínkék szemében égő gyilkos fény árulkodott arról, hogy nem érdemes kikezdeni vele. Megigazította vállán a táskát, és elindult a peronon, hogy megkeresse a taxiállomást.

Hideg szél fújt kint, friss eső illatot hozva magával. Nagy cseppekben zúdult alá a felhőkből a víz és hangos robaj kíséretében kopogott a betonon, a parkoló autók tetején. Három kék taxi és egy öreg, kissé kopott, néhol horpadt, fekete Citroen Traction Avant várakozott csupán a parkolóban. A taxik kigördültek helyükről, elindulva a félhomályban, miközben reflektoruk fényében felcsillantak az esőcseppek. A Citroen ugyancsak égő lámpákkal várt. Mikor a szőke férfi elérte a parkoló felett húzódó tetőt, a kocsi ajtaja kinyílt s sofőrje egy esernyővel a kezében kerülte meg az autót, hogy fellépjen a padkára, ahol a másik állt.

A negyvenes évei végén járó, alacsony, vékony férfi szürke öltönyt viselt. Őszülő haját és szakállát rövidre vágatta, fekete négyzetes szemüvegét megigazította orrán és vidáman csillogó, barna tekintettel lépett a szőke elé, aki széles mosollyal fogadta őt.

– Wolfgang! – csóválta meg fejét rosszallóan az öreg s leengedte mag mellé az ernyőt – Olyan nehéz lenne írni egy nyavalyás SMS-t arról, hogy késik a vonat?

– Sajnálom, Popper, zenét hallgattam, lemerült a telefon – mondta bocsánatkérően, lehajolt a nála egy fejjel alacsonyabb férfihoz, hogy fél kézzel ölelésbe fogja, ahogyan a másik is tette. Popper rosszallóan a szemét forgatta, majd nyomott egy puszit a szőke arcára.

– Én meg itt halálra aggódhattam magam – förmedt rá végül, ezzel egy újabb bocsánatkérő pillantást kiváltva Wolfgangból. Az öreg lemondóan sóhajtott, majd legyintett egyet. – Nem haragszom. Szállj be, de vigyázz a fejedre – tette hozzá figyelmeztetően, mikor ismét feje fölé emelte az ernyőt, visszasétált a vezető oldalára.

Wolfgang elmosolyodott, és odalépett a kocsihoz, aminek a feléje eső oldalát még nem sújtotta a zápor. Táskáját berakta a hátsó ülésre, ahol már egy másik poggyász is volt. Popper eközben beült a kocsiba, és morogva rázta le ernyőjéről a vizet, ami mit sem ért, hiszen az esőbe tartotta ki azt. Végül összecsukta az ernyőt, és bedobta az ülése mögé.

– Oh, hoztam neked uzsonnát, ha nem ettél volna még – jelentette ki, mikor belenézett a visszapillantó tükörbe, és meglátva a szőke habozását.

Wolfgang elmosolyodott, kikapta hátulról a másik, sokkalta kisebb szürke vászontáskát, boldogan szállt be az idősebb mellé a kocsiba, ölébe dobva szerzeményét. Popper elmosolyodott látva, milyen boldogan kotorászik a másik, és ahogyan csillogó szemmel vesz ki egy kis zacskót, amiből hamarosan frissen sült, csokis keksz került elő. Tudta, hogy mennyire szereti a süteményt, és hogy csak az ő által készítettet tudja jóízűen enni. Mindig is ügyelt arra, hogy olyan alapanyagokat használjon, amit Wolfgang enyhe allergiája is enged anélkül, hogy hullana tőle a haja. Miközben a szőke boldogan kezdett neki uzsonnájának, addig az öreg beindította a kocsit. Wolfgang szájában megállt a falat, kérdőn nézett végig a mellette ülőn, akit kicsit sem zavart, hogy a motor furcsa hangokat hallat, majd harmadik próbálkozásra zúg csak fel az autó.