Oroszországból jöttem (HP fanfiction)

38. fejezet - Életre-halálra

-Az a hű szolgám a Roxfortban van.

Úgy éreztem, nem kapok levegőt. Egy hű szolga, aki ott volt a közelünkben, mégsem tett semmit idáig - miért?

Vagyis, nem biztos az, hogy nem tett semmit. Elvégre én és Harry is úgy kerültünk a tusa versenyzői közé, hogy nem dobtuk be a nevünket. Aztán ott van Barty Kupor halála, nem tudom elképzelni azt, hogy egy diák tette volna.  

És amikor ez eszembe jutott, egy kissé megnyugodtam. Rettegtem attól, hogy Perselusról beszél, de tudtam, hogy neki nem lett volna alkalma gyilkolni, mert Draco volt nála büntetőmunkán - és mert régen megtagadta már Voldemortot. Annak az időszaknak vége. Láttam már annyi emlékét, hogy ezt biztosan állíthassam.

-Nagyúr, légy kegyes, és mondd el... mondd el nekünk, hogyan sikerült végrehajtanod ezt... ezt a csodát... Hogyan tudtál visszatérni hozzánk?

-Ó, az bizony páratlan történet, Lucius. - felelte Voldemort. - Hosszú mese, melynek a kezdetén és a végén a mi fiatal barátunk áll. 

Kényelmesen odasétált Harry mellé, őt pedig követte a kígyó is. A halálfalók mind csüngtek a szaván, Senjával együtt. Katja pedig nem mozdult, ott állt tőlem pár méterre, és bámult maga elé. Nem is reagált a kígyóra, pedig utálja a hüllőket.

-Erről a fiúról úgy tartják, hogy a vesztemet okozta. - szólt halkan, parázsló szemét Harryre függesztve. - Bizonyára tudjátok, hogy azon az estén, mikor elvesztettem a hatalmamat és testemet, őt akartam megölni. Az anyja feláldozta az életét, hogy megmentse, és tudtán kívül olyan bűvös védelemmel ruházta fel, ami, bevallom, engem is meglepett... Nem érhettem a fiúhoz.

Voldemort felemelte kezét, és hosszú, fehér mutatóujját Harry arca elé tartotta.

-Az anya áldozata megóvta a gyermeket... ostoba voltam, hiszen ez ősrégi varázs, gondolnom kellett volna rá... No de sebaj. Most már megérinthetem a fiút.

Egy pillanatig reménykedtem benne, hogy nincs igaza, hogy nem tudja megérinteni - de sajnos meg tudta. Elnevette magát, majd újra a hívei felé fordult.

-Mi tagadás, barátaim, elszámítottam magam. A nő esztelen önfeláldozásának pajzsa visszaverte átkomat, s az engem talált el. Aaah... azt a kínt, barátaim, nem lehet szavakba önteni. Nincs bűbáj, ami felvértezne ellene. Kiszakadtam testemből, satnyábbá lettem, mint a kósza árnyék, erőtlenebbé, mint a kóbor kísértet... elsorvadtam, de éltem. Hogy mi voltam, magam sem tudom... Én, aki mindenki másnál közelebb jártam a halhatatlansághoz. Hiszen tudjátok, hogy legfőbb célom legyőzni a halált. Akkor próbára tett a végzet, s úgy tűnt, egyik-másik kísérletem sikerrel járt... Nem tudott elpusztítani az átok, ami bárki mást a halálba küldött volna. De gyönge voltam, a leghitványabb féregnél is gyöngébb, s ami még rosszabb: tehetetlen... Nem volt testem, s minden varázslathoz, amely segíthetett volna rajtam, pálcát kellett volna használnom...

Beleszédültem, mikor felfogtam az elhangzottakat. Ha ez igaz - márpedig miért ne lenne igaz, ez a barom egoista, alig várja az alkalmakat, amikor villoghat a "tehetségével" - akkor nem lehet megölni. Illetve nem olyan egyszerűen. Ha meg is ölném most azonnal, megtalálná a módját, hogy térhetne vissza újra meg újra. 

Ez olyan, mint az ouroboros - soha nincsen vége.

-Egyetlen képességem maradt: meg tudtam szállni mások testét. Az emberek közé azonban nem merészkedhettem, tudtam, hogy az aurorok járják a világot, és kutatnak utánam. Néha beköltöztem egy-egy állatba, ha tehettem, persze kígyóba, de úgy sem mentem többre, mint csupasz lélekként, hiszen az állatok teste nem volt alkalmas varázslásra... és a jelenlétem gyorsan felemésztette őket, egy se húzta sokáig...