Everything I Didn't Say × Luke Hemmings

before the suicide

„Nem tudok aludni. Csak az órát figyelem. Remegek. Zokogok.

Tudom, hogy ma eljönnek hozzánk és kihallgatnak. Le fogok bukni. Nem tudom majd leplezni, hogy tudok mindent. Tudom, hogy mi történt azzal a végzős fiúval, hiszen én öltem meg egy hete azon a bulin. Önvédelemből tettem, de ez már nem számít. Nem hívtam akkor a rendőröket, mert féltem, hogy letartóztatnak, de ha most kiderül, akkor végem van.

Szívem szerint üvöltenék, de akkor anya és apa felkelnének és rájönnének, hogy valami baj van. Már így is sejtik, hogy valami gondom van, de nem tudják, hogy egy gyilkossal élnek együtt. Ha anya rájönne, hogy az ő egyetlen fia egy gyilkos, akkor magába roskadna, és biztosan magát hibáztatná, apa pedig kitagadna a családból. Magam elé képzelem arcukat és ismét a sírhatnék kerülget.

Nem szabad megtudniuk, nem avatkozhatnak bele. Ez csak rólad, rólam és a halott srácról szól. Vagyis rólad kevésbé, hiszen te olyan részeg voltál aznap este, hogy nem emlékszel semmire. A fiúra, aki bántani akart minket. Arra, hogy miként löktem ki az ablakon. Arra, hogy menekültünk. Ami mégis a legfájóbb, hogy még a csókunkra sem emlékszel.

Másnap, amikor az igazgató bejelentette a történteket az egész iskola előtt, te pont olyan meglepett voltál, mint mindenki más.

Sírtál a fiú miatt, akit nem ismertél. Nem emlékeztél rá, hogy mit akart veled tenni, de te sírtál miatta. Vajon értem is sírni fogsz majd? Bár nem tudod, hogy mi történt köztünk, de mire ezt fogod olvasni, addigra számodra már minden világos lesz.

Most utálsz engem? Sírsz értem? Vagy nem is érdekel ez az egész napló? Valószínűleg a harmadik opció következik majd be. De ez nem tök mindegy már? Nálam van apa fegyvere. Csak egy golyó van benne. Egy golyó, ami kevesebb, mint egy óra múlva véget vet életemnek.

Csak bámulom a fegyvert, amin meg-megcsillan az íróasztali lámpám fénye. Ez a fegyver elhozza nekem az örök nyugalmat. Senki nem fogja tudni többé, hogy egy gyilkos vagyok, csak te. Ugye ez a mi kis titkunk marad, Zoé? Én bízok benned, ahogy azt mindig tettem, még akkor is, amikor te észre sem vettél. Számodra csak egy fiú voltam a szomszédból, de nekem már akkor is több voltál. Nem csak egy futó szerelem, ez sokkal több annál.

Most rajtad van a sor, hogy bízz bennem és ne áruld el titkomat. Bár ha elárulod, nekem már az is mindegy lesz. Rajtad áll. Vagy amint ezt elolvasod, bemész a rendőrségre és vallomást teszel, vagy elégeted ezt a naplót és a sírig viszed a titkunkat. Te döntesz, de dönts okosan, Zoé! Én rosszul tettem és nézd meg, hogy hol vagyunk most. Vagyis hol vagyok én és te.

Be kell fejeznem, hajnalodik. Nem akarom letenni a tollat, hiszen ez azt jelentené, hogy befejeztem az utolsó oldalt, azaz az utolsó irományomat hozzád. Ezután pedig cselekednem kell. Sürgősen.

Félek, de nem azért, mert tartok a haláltól. A halál jó, rendeltetésszerű. Mindenki életében bekövetkezik valamikor. Sokan félnek tőle, de én csak megkönnyebbülésként gondolok rá. Én attól félek, hogy hogyan reagálsz majd erre a naplóra az elmúlt hónapról. Nem gondoltad volna, hogy ilyen dolgok történnek velem, a csendes szomszédfiúval, igaz? Nos, üdv a valós életben.

Jézusom, mi a francról írok neked? Megkattantam, ez már hivatalos, viszont már ez sem számít. Már semmi sem számít. Csak olvasd el ezt és dönts. Vagy ne. Rajtad áll.

Viszlát, Zoé."