Móni egyedül állt az iskola aulájában, nem volt kedve hazamenni, sőt tulajdonképpen itt maradni
sem. Volt a városban egy kedvenc helye, oda akart elmenni, ez a Szabadság híd alatti lépcső volt,
előtte a Duna mindig megnyugtatta a lányt.
Elővette a naplóját és szorgalmasan írni kezdett. Az érzéseit, gondolatait. 1 órán keresztül csak írt,
észre sem vette az idő múlását.
Azt sem vette észre, hogy egy szőke magas fiú már fél órája őt nézi a hídról. Nem tudta eldönteni,
hogy lemenjen- e a lányhoz vagy sem.
Móni leírta a kétségeit önmagával szemben, a barátaival kapcsolatban, a tanulást is érintette, illetve
még azt, hogy mennyire szeretné megtapasztalni az igaz szerelmet. 16évesen ez csak természetes,
hogy foglalkoztatta.
Irigyelte a két osztálytársát, akik már 4 hónapja együtt jártak, és láthatóan nagyon szerették egymást.
Az ő fejében is élt egy álomkép, amilyennek az ideális fiút elképzelte: legyen magasabb, mint ő,
vékony, izmos, szőke rövid hajú gombafrizurával, amibe jól bele lehet túrni. Kék szemek, megnyerő
mosoly. Legyen idősebb, mint ő, de ne legyen több 23 évesnél, még tanuljon, hogy neki is tudjon
segíteni mondjuk a matekban és a fizikában. Legyen kedves, őszinte, gyengéd, de határozott.
Mindent meg lehessen vele beszélni, de vitatkozzanak is néha. Szóval körülbelül a mesebeli hercegre
hasonlítson.
Azt nem is sejtette, hogy a herceg már útban van feléje, ugyanis András végül rászánta magát, hogy
odamenjen hozzá, és rá pontosan illett ez a leírás. Már régóta kereste a megfelelő lányt, az igazit,
akiről annyit álmodott. Hogyha meglátja megdobbanjon a szíve, ha hozzáér átcikázzon rajta valami
kellemes bizsergés, és ha megcsókolja öntse el az egész testét a forróság. lehetőleg hosszú haja
legyen, és ne szőke, és ne festett. Oh, mennyire szeretett beletúrni, vagy csak simogatni egy egy szép
hosszú hajat! Kedves legyen és intelligens, aranyos, és ne higgye róla, hogy csak egy üresfejű szépfiú.
Volt még egy dolog, amit nagyon szeretett volna, azt, hogyha belenéz a lány szemébe, akkor
elvesszen benne. elmerüljön a mélységében. Még soha nem találkozott ilyen lánnyal. Ezen kívül
időnként lehessen vele jókat nevetni, és ne féljen kimutatni az érzéseit. Csak ennyit! Kicsit talán túl
sok kívánsága van, mindig arra gondolt, hogy Csipkerózsika is ilyen lehetett.
Móni teljesen belemerült a naplójába, így nem vette észre, hogy valaki megállt mögötte. András
hirtelen szólalt meg:
- Mit írsz? Naplót? - és a lány mellé lépett.
Móni ijedten rezzent össze.
- Úristen, a szívbajt hozod rám! - ránézett az illetőre, aki így megrémisztette. „Jesszusom, ez
személyesen a mesebeli herceg!"
